„Húztuk a szánt, mint a lovak...”

A lágerben 30 deka kenyeret kaptak meg egy kanál cukrot...

2001. november 16., 01:00 , 44. szám
Nyeste Kálmán

Évek óta gyűjtögettem a lágerbe elhurcoltak emlékeit. Nyeste Béla bácsi visszaemlékezését még 1993-ban rögzítettem. A megfélemlítés még ekkor is élt benne. Arra kért, ne közöljem, míg él. 1999-ben kikísértük a temetőbe.

– Hogyan élték meg a „felszabadulást”, amikor az első szovjet katona betette a lábát a faluba?

– Hát, ki hogy. Megjártam a frontot a magyar hadsereg katonájaként Dnyepropet­rovsz­­­kig. Építettem az Árpád-vonalat. Egy kis nyugalomra vágyódtam.

– Hogyan került a lágerbe?

– A szovjet hadsereg bevonulása után a vasútra mentem dolgozni. Itt felmentés járt, nem vittek el november 18-án. Egyik délután, november végén katonaság telepedett le az udvarunkon, minket elhajtottak. A nagybátyámhoz mentünk a feleségemmel és a kislányommal. Hajnalban két katona zörgetett, két civil is jött velük, akik lent maradtak a kapuban. Összeszedték ezt az utcát: Demjén Zoltánt, Nyeste Ferencet, Dem­jén Józsefet, Szabó Józsefet. Innen a Bekk-kocsmába vittek bennünket, majd a Lónyay-kastélyba. Itt voltunk három nap. Gyalog vittek bennünket az állomásra. Akkor már tudtuk, hogy a háromnapos munka mese. Beregszászban a posta melletti épületben voltunk. Innen gyalog mentünk Szolyvára. Ott voltunk vagy két nap. Szolyváról Vezérszálláson, Turkán át mentünk a szambori gyűjtőtáborig. Szam­borban bevagoníroztunk marhavagonokba. Egy-egy kocsiba 100 ember, ha kisebb volt, negyven. Mi a testvéremmel egy negyvenes kocsiba kerültünk. Rettenetes volt az utazás. Egy nap egyszer adtak enni: 2-3 vedér étel, egy vedér víz. A katonák, ha olyan kedvük volt, agyba-főbe vertek bennünket.

– Mikor érkeztek meg Bori­szovba?

– Nem emlékszem, de úgy hiszem, az első karácsonyt már itt töltöttük. A vonaton énekeltünk, imádkozgattunk, kértük a Jóistent, segítsen haza. Volt egy kántor közöttünk, ő prédikált, temetett. A vonat 11 napig vitt ben­nünket.

– Hogy nézett ki a láger?

– Mikor megérkeztünk, már megvoltak az épületek, fa barakkok, talán 10. Volt egy emeletes épület is. A láger olyan két-három kilométerre volt a várostól. Itt megállott a vonat. Az elcsigázott, agyongyötört embereket sorba állították, a betegeket ló­szánra rakták – irány a láger. A megérkezés után fürdetés – órákig vártunk a fertőtlenített ruháinkra, már ha meglettek. Majd következett két hét karantén. A barakkok olyan 80 méter hosszúak lehettek: oldalt három sorban álltak a priccsek egymás fölött. Később középre raktak egy téglakályhát. Félévig se szalmazsák, se takaró nem volt. A pucér deszka kikezdte az oldalunkat, a csontjaink fájtak. Sok embert a has- vagy a flekktífusz vitt el. Az embereket három csoportra osztották: munkás, gyengélkedő, kórházi beteg. Megcsípték a farunkat, ha volt rajta egy kis hús – munkás, a csont és bőr – gyengélkedő, aki menni se bírt – beteg.

– Hogyan telt egy napjuk?

– Már sötétben felkeltünk. Reggeli után kihajtottak az erdőre dolgozni. Szánt csináltak, mint a lovaknak. Hatan húztuk – hám-féle kötél volt –, négyen tolták. Úttalan-utakon mentünk. Az utat másnapra befútta a hó.

– Milyen volt a koszt?

– Télen csak kétszer adtak enni, míg nyáron háromszor. Reggel: halleves, kis kása. Vacsorára megint valami léféle. Nem kellett azt kanalazni: megittuk. Úgy emlékszem, 30 deka kenyeret kaptunk, egy kanál cukrot.

– 1946. november 9-én jött haza. Ez kemény két év. Hol dolgozott ezalatt?

– Boriszovban voltam másfél évig: fát hordtam az erdőről, a malomban, a cukorraktárban dolgoztam. Szerencsém volt, hogy olyan helyeken dolgoztam, ahol jobban adtak enni. A malomban a lisztből főztünk, a cukorraktárban marokszámra ettem a cukrot. Vittek a kolhozba is krump­lit, paradicsomot szedni. Később a villanytelepen dol­­goztam. Itt egy kis pénzt is adtak. Annak volt nagyon nehéz, aki beteg lett. Igen nehéz volt a felépülés. Az embernek mindig azon járt az esze, mit lehetne megenni. Bátyúból 39-en voltunk a boriszovi lágerben, közülük tizenöten meghaltak.

– Volt-e kapcsolatuk az itthoniakkal?

– Úgy 1945 végén, 1946 elején küldhettük az első leveleket, de a lágerről, az ott történtekről nem szívesen írtunk, ma sem szívesen tép fel sebeket az ember. Mindig szo­morúan gondolok az ott elpusztult 15 bátyúira: Baksa József, Baraté Béla, Dankó János, Dem­jén Endre, Dudás János, Kosztyu József, Márkus József, Márkus Béla, Oláh János, Orbán Gábor, Sebestény István, Sütő András, Sütő Ferenc, Tóth Miklós, Tóth Vilmos. Lehettünk vagy 5000-en a lágerben, ebből vagy ezren maradhattunk életben. Úgy maradt meg az emlékezetünkben ez a hely, mint a „halálláger”. Nem krematóriumban égették el az embereket, elasztak az éhségtől.

– Mi várta itthon?

– Itthon árva kislányom és szüleim vártak. A feleségem meghalt. A gazdaság nehéz helyzetbe került. A négy ló közül kettőt bevonultattak a magyar hadseregbe. Igen, behívóval vitték el. Egyet elrekviráltak az oroszok. Ezenkívül tehenet, disznót, terményt vittek el. Még két évig gazdálkodtunk: beadás, államkölcsön – nyomorgattak. 1948-ban aztán kolhozista lettem.

Mikor rákérdezek, ki volt a két civil, aki az oroszokkal ment az embereket összeszedni annak idején, azt válaszolja, „nem tudom”. Szemében huncutkás mosoly: nem akar új sérelmet, fájdalmat, esetleg gyűlöletet. Magával vitte titkát a sírba.

Bagu Balázs