A legnagyobb tragédia a kolhozosítás volt

Nagydobronyt soha nem bombázták

2001. november 23., 01:00 , 45. szám
Szanyi Mikó Ferenc

Nyugaton évtizedekig tartotta magát a legenda, miszerint Nagydobronyt szovjet bombázók pusztították el, példát statuálván lakói engedetlensége miatt. Mint azt a község öregjei azóta számtalanszor elmondták már, a történetből semmi sem igaz. Ugyanakkor legalább ennyi szerencsétlenséget hozott a falura a szovjet megszállás, a férfi­lakosság lágerekbe hurcolása és a kényszerű kolhozosítás. Különösen ez utóbbira emlékeznek mérhetetlen keserűséggel a mindig is szorgalmukról ismert dob­ronyiak.

– Nagydobronyt soha nem bombázták, a híresztelésnek szerencsére semmi alapja nincs. Jómagam fiatal cselédlányként éltem meg a háborút, majd a kolhozosítást, de semmi effélére nem emlékszem – meséli a 78 esztendős Hidi Juliska néni. – Az igaz, hogy amikor Csapot bombázták, felettünk szálltak el az orosz repülőgépek, és két bomba véletlenül a közelünkben csapódott be. Akkoriban minden 4-5. család saját bunkert épített vasúti talpfákból, a miénk a Vásártér sarkánál volt, oda bújtunk éjszakára. Sok éjjelt töltöttünk a hideg és sötét bunkerben, csak apám nem jött soha velünk, egyre csak azt haj­to­gatta: „A Jóisten, ha akarja, itt is megtart”. Később bejöttek az oroszok, de nem emlékszem, hogy bármilyen barbárságot elkövettek volna. Míg át nem törték a frontot, egy csapat a faluban volt elszállásolva. Nálunk hárman éjszakáztak, kosztolni meg mind a kö­zös konyhára jártak. Aztán jött a kolhozosítás. Mi nem voltunk nagygazdák, a szegények közé soroltattunk, de azért minden mozdíthatót elvittek az udvarról. A vadonatúj szekerünket a padról alkatrészenként hordták el…

Katona Mária azokban az időkben volt első osztályos, ő szintén úgy emlékszik, hogy nem volt komolyabb összetűzés a kisemmizett gazdák és a hatalom emberei között:

– Az emberek akkor már annyira meg voltak félemlítve a lágerekkel, hogy nemigen mertek szót emelni semmi ellen. Mindenki féltette a családját. 1948 őszén az első „közös” aratás kavarta fel a falut, mivel a tavasszal még önállóan vető gazdáknak nem engedték sajátjukként learatni a termést. Az „önkényes” aratókat körbefogta a katonaság, amit meg a nép nem nézett jó szemmel. A lincshangu­latnak a katonaság és a járási pártvezetőség megjelenése vetett véget, így a feldühödött tömeg lassan szétoszlott.

A 79 éves Szanyi Mikó Ferenc magyar katonaként járta meg a frontot és hadifogságot, ahonnan 1947-ben került vissza.

– Itthon már várt a kolhoz, ami a mi udvarunkról is elvitt mindent: lovat, szekeret, ekét, egyéb gazdasági felszerelést. Az első aratáskor még volt egy kis hangoskodás: „Mi vetettünk és mi is aratunk!” – kiabálták az emberek, aztán mégis közös raktárba került a szemes. Az első kolhozévek mindnyájunknak nagyon keservesek voltak: 130 cser­vo­nye­cet kaptunk egy esztendőre, a kapásoknak 30 kopek volt egy napszámuk. Az év végi végelszámoláskor egy zsákba belefért a „normák” után kapott összes termény. Az éhség miatt nagyon sokan foglalkoztak csempészéssel, éjjelente átjártak a zöldhatáron „odaátra”, kenyérnek való búzáért…

Popovics Zsuzsanna

„Nehéz magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy ki és miért éppen Nagydobronyt szemelte ki arra a szerepre, hogy a világtörténelem leggyalázatosabb tetteinek sorában ott szerepeljen a kárpátaljai magyar nagyközség elpusztítása is.

Hogy kinek állt érdekében egy ilyen szörnyű embertiprás apokaliptikus látomásával sokkolni a nyugati közvéleményt, azt illetően ma már csak feltételezésekre vállalkozhatunk. Stirling György szerint a nagy­dobronyi embertiprásról az első tudósítás az Exiled Europe angol nyelvű magazin 1955. januári számában jelent meg. Az időpont sok mindent elárul: a hidegháború időszakában vagyunk, amikor egyik táborban sem a másik jóhírének a megalapozásán fáradoztak. Jól jött ez idő tájt a foszforbombák víziója, az ötezer ártatlan magyar brutális legyilkolása, a buldózerek, a vérebek és végül a gyorsan növő köles…”– írja Balla Gyula a „Nagydobrony – egy falu, amely a térképen is megtalálható” című, a legenda eredetével foglalkozó cikkében.