Temetés

2001. december 14., 01:00 , 48. szám

Nyári ítéletidő, hatalmas felhők gyülekeztek. A távoli, de egyre közeledő dörgés és villámlás időt hagyott az embereknek, hogy hazarohanjanak a vihar elől. Mire hatalmas cseppekben esni kezdett az eső, kiürült a város. Egy eresz alatt húzódtam meg. Előttem a téren nagy erővel mosta, verte a kockakövet a felhőszakadás. Kisebb-nagyobb ágakat, leveleket szakított le a fákról a szél. Vagy húsz percen keresztül ömlött a víz az égi csatornákból, és csattogott, dörgött, villámlott, majd egy percen belül csend lett, elállt az eső, luk támadt a sötét égen, és egy nyalábnyi napsugár bevilágította a teret. A sejtelmes és hirtelen csend, és a kísérteties világítás még félelmetesebbé tette a sötétben maradt utcákat.

Egyszer csak lópaták csattogása hallatszott, kerékzörej, és az egyik utcából kigördült a város gyászkocsija. Fekete koporsót rázott a kockaköveken gördülő hintó. A bakon a kocsis mellett ült az öreg tiszteletes, egyenes háttal, fekete palástban, és ez a furcsa fogat keresztültrappolt a téren, majd eltűnt a Temető utcában. Csattant egy hatalmas villám, és újra zuhogott az eső a hátborzongató jelenet után.

Később beszélgettem az öreg tiszteletessel, érdeklődtem a különös eset iránt. Elmondta, hogy a várostól négy kilométerre lévő tanyán, amely lassan faluvá nőtte ki magát, lakott egy ember, aki 1940-ben Magyarországról került ide az akkori tanya tulajdonosához. Ott dolgozva ment el mellette a világháború, a különböző rendszerek. Államosították a tanyát, de ő csak dolgozott, állítólag szellemileg nem volt teljesen ép. Halála után elmondták az ott élők, hogy rendszeresen imádkozott, de sohasem vetett keresztet, ezért úgy döntöttek, hogy a református papnak illene eltemetni őt. Nem volt számukra idegen a tiszteletes, hisz végső kétségbeesésükben sokszor fordultak hozzá, miután az ő papjuk nem akarta eltemetni öngyilkos hozzátartozóikat. Ilyen eset a városban is sokszor akadt. Furcsa temetéseknek voltunk tanúi, mikor se a hozzátartozók, se a gyásznép nem értette, mit mond a pap. De a hitet árasztó férfiarc és a tekintélyt parancsoló ünnepélyes palást mindig megnyugtatta a gyászolókat, és meggyőzte őket, hogy jelen van a temetésen az, akinek nevében el akarták hantolni a halottat. Ők persze soha semmit nem hallottak és nem tudtak az öku­mé­niáról.

Tithli