Nagy László: Játék Karácsonykor

2001. december 21., 01:00 , 49. szám

Bárd az ég is, meg-megvillan,

    lelkeket irtana.

Hamuszürke vatelinban

    jajgat a kisbaba.

Csöpp ujjal az arany-lázas

    tornyokra rámutat.

Anyja előtt bezárták az

    urak a kapukat,

    döndödi dön,

döndödi dön.

Gyenge arcát üti-veri

    a havas zivatar,

ha a telet kiheveri

    mit akar, mit akar!

A kis istent mi megszánjuk

    emberek, állatok,

kályhácskája lesz a szájunk,

    szedjétek lábatok,

    döndödi dön,

döndödi dön.

Könnye van csak a mamának,

    az csorog tej helyett.

Soványkodó babájának

    tejecskét fejjetek.

Hallgassuk, a csuda üveg

    harmatot hogy csobog,

szívet nyomni kell a süveg,

    megszakad, úgy dobog,

döndödi dön,

döndödi dön.

Vércsöpp fut a jeges égre,

    bíbor-gyöngy, mit jelent?

Ül Heródes gyihos ménre,

    gyilkolni védtelent.

Fodros nyerge vastag tajték,

    kígyó a kengyele,

beledöbben a sok hajlék,

    ádáz had jár vele,

    döndödi dön,

döndödi dön.

Megmenekül, úgy remélem,

    a fiú, a fiú,

kívánjuk, hogy sose féljen,

    ne legyen szomorú.

Vígadjunk, hogy enni tud a

    rongyosok új fia, –

kerekedjék, mint a duda,

    orcája dundira,

döndödi dön,

döndödi dön.

 

Nagy László játéknak mondja a versét, karácsonyi történetkének Jézus megszületését, de senki se gondolja, hogy ezzel csökkenti a Megváltó megváltást jelentő megérkeztét. Épp ellenkezőleg: a végtelen öröm, az ujjongás és a döbbenet indítja el benne a csodáról szóló beszédet. Nem is beszéd ez, a nyelv bölcsője inkább, a magyar nyelv zenéjében és értelmében ringó kisbölcső ez – döndödi dön, döndödi dön. Annyi báj és melegség van benne, könnyekkel teli boldogság meg ide-oda topogás, sürgölődés, hogy az olvasó csak ámul. Látni az igyekvőket, a „rongyosokat”, süveg a szívhez szorítva, és van tejecske – az embernek a szíve szakad meg... Azt pedig, hogy mennyire a mienk, a sajátunk ez a kicsike Megváltó, mutatja az utolsó versszak. A jókívánságba mennyi-mennyi sajátság van belerejtve: „kerekedjék, mint a duda, orcája dundira”. De mégsem kisajátítás ez, hanem féltés, megóvás, akárcsak az a végtelen bensőségesség, hogy „kályhácskája lesz a szájunk”. És ezt a nagyon törékenynek, semminek gondolt igyekvést, ezt a féltő-ringó bölcsőcskét nem tudja legyőzni semmilyen Heródes, lehet bármilyen gyihos mén alatta. Döndödi dön, döndödi dön...

Penckófer János