Kalász Márton: Telelők

2002. február 1., 01:00 , 55. szám

Hókendő táncolt három napon át,

fagy mutogatta gyöngyszínű fogát,

s a nádszéli fák hal-csontvázai

alig tudták az eget tartani.

 

Most csupa só meg üveg a világ,

ízein arany ködök törnek át;

madarak rúgják ágról a havat,

huppan a fagyos kerítés alatt.

 

Bent a szobában láng virága nő,

foltozott térden matat az erő,

napestig korcs dohányt aprítanak

borostás-arcú, zömök férfiak.

 

Cigarettáznak – a pelyvás falán

pókháló lebeg csákányon, kaszán;

jeget meg nádat se vágnak vele –

gumicsizmájuk árpával tele.

 

Kényszerű nyugalom ideje ez –

van aki disznóvágással keres,

egy-kettő fuvart vállal a havon,

fát hord az erdőből hallgatagon.

 

De aztán ők is csak megnyugszanak,

szájukban hosszan jár-kel a falat,

tűnődve nézik az ablakon át,

hogy tornyosul kint a tündérvilág.

 

S alkonyattájban, ha szél száll tova,

padláson zörren a kukorica;

a hízlalásból még kevés maradt,

mennek s lesöprik róla a havat.

 

Majd esni kezd újra, vad tánc forog,

röpködnek hófarkú meteorok;

elvész a világ – s csillagot terem

tűz-rejtő combok közt a szerelem.

 

Az önismeretünk folyton-folyvást alakul, mindig meg-megújul, mert ilyen a természete. Ehhez pedig a költészetnél, az irodalomnál aligha találni alkalmasabb, hasznosabb, építőbb és gyönyörködtetőbb forrást. Amikor olvasunk, amikor a költői világban járunk, az mindig új ismeretekkel gazdagít, miközben a régi, saját tudásunkat ugyancsak felfrissíti, az elfeledett dolgokat újból felidézi.

A Telelők című versről is eszünkbe villan több költemény, mindenekelőtt Petőfi Sándor A puszta, télen című műve. Mindkét versben nagyon eleven képekben idézik fel a költők a telelők különböző jellegzetes pillanatait, életformáit. Arra külön is érdemes felfigyelni, hogy ha egy mára már megszűnt tevékenységről olvasunk, abban is föl tudjuk fedezni az ismerős, otthonos matatásait az őseinknek. A költészet ereje révén látjuk is magunkat, amint épp a dohánnyal bíbelődünk, havat seprünk, avagy csak azt nézzük, hogy rúgják a madarak a fákról a havat, és másként dobban a szívünk, pedig csak olvassuk, hogy „csillagot terem tűz-rejtő combok közt a szerelem”...

Penckófer János