Szijj Ferenc: A nagy salakmező

[32]

Mint egy evező,

megcsobbant néha a pályaudvar vizében

a bemondó hangja,

és nagy súlyt helyezett a pontosságra,

hogy hányadikra és mikor.

Vártam, mikor jön be az enyém,

amely aztán továbbindul,

de egyébként mindegy volt,

fáradt voltam,

mint egy vízinövény.

És még oda is jött hozzám egy hal,

és kérdezett valamit,

de honnan tudtam volna?

Szerencséje volt,

azt az egyet tudtam.

Igaz hogy előtte én meg

tüzet kértem tőle,

nyilván attól bátorodott fel,

életre-halálra egymásra voltunk utalva,

mint a természetfilmekben.

És akkor bejött a vonatom,

mint egy hosszú kéz,

és kitépett engem is,

felszedett kagylót, kavicsot,

hiányoztunk a gyűjteményből.

Egy hosszabb költői beszéd harminckettedik darabja ez a köl­te­mény, amely tartalmában és formájában egyszerre hagyományos és újító. Már a tagolása segít a versszerűség felismerésében. Bár hosszabb és rövidebb sorokból állnak a strófák, és a rímek ugyancsak hiányoznak, mégis versként olvassuk, egyértelműen érezni, hogy költői rend és rendszerezés szervezi a szöveget.

„Fáradt voltam, mint egy vízinövény” – olvassuk nem kis örömmel a szép hasonlatot, mert ezt, így, magyarul akár egy évszázaddal vagy még korábban is leírhatta volna bárki, és azt kellemesen hangzó, költői mondatnak találták volna a korabeli olvasók is. Egyébként az egész verset ez a fáradt, álmosító, agyongyötört, csüggedt, hiábavaló és kilátástalan állapot jellemzi. A kevéske nyelvi játékosság, a kevéske humor és az emelkedettség lefokozása ugyancsak jól felismerhető. És mindezt átfogja az emberélet szándéktalanságának, tárgyszerű voltának a hangsúlyozása. Kell egy ilyen is a „gyűjteménybe”...

Penckófer János