Schober Ottó: Ki hitte volna?

2002. április 5., 02:00 , 64. szám

Schober Ottó új kötetének alcíme: Komor humor egy letűnt korból. Már az alcím is sejteti, hogy a Ki hitte volna? a 2001-ben megjelent Davaj, davaj folytatása. Ha pedig belelapozunk a könyvbe, a fejezetcímek meggyőznek feltevésünk igazáról. Akárcsak előző kötetében, a szerző itt is az írások legtöbbjében a letűnt kárpátaljai szovjet valóság mindennapi, nemritkán bosszantó visszásságait, ideológiai furcsaságait mutatja be hol komor, fanyar, hol szelíd, jóindulatú humorral. Schober Ottó tolla nyomán megelevenednek az unalmas gyűlések, a „pripiszka” segítségével felduzzasztott termelési mutatók, a falusi kultúrházakban meg nem tartott, de gondosan bejegyzett tudományos előadások: „A fejlett szocialista haza „óhaja” szerint egy-egy kis község művelődési házában havonta 5-6 tudományos előadást kellett tartani… Kik lehettek eme előadások megtartására a legalkalmasabbak, mint a tanítók… Havonta egy-két előadást kellett tartaniuk, pontosabban kellett volna, ha erre egyáltalán igény lett volna, meg ha bolondok lettek volna. Ugyanis hó végén a népművelő – anélkül, hogy bárki ujját vagy száját mozdította volna – Pripiszka elvtárs segítségével úgyis csodás eredményekről tett jelentést: a község művelődési házában az adott hónapban 6 előadást tartottak, melyet összesen 300 ember hallgatott meg nagy fegyelemmel, lelkes érdeklődéssel…”

Az idősebb olvasók számára feleleveníti a könyv az átélt múltat: a fogporos jelmondatokat, a vezető káderek tündöklését és bukását, a választási színjátékokat. Az ifjú olvasók pedig bepillanthatnak a II. világháború utáni Kárpátalja szovjet ideológiától terhes mindennapjaiba.

Schober Ottó nyitott szemmel járja ma is kedves városa, Beregszász utcáit, észreveszi s megénekli a mai kor fonákságait, legyen szó akár gyertyafényes vacsoráról (áramszünet miatti), akár szökőkútról, melyből a „lenini eszmék helyett pusztán víz csordogál. Igaz, csak óvatosan, ahogy a magyar nóta mondja: „néhanapján, vasárnap”; akár a beregszászi gidres-gödrös, szeméttel dúsan terített utcákról. Minden bizonnyal a Beregszászba látogató két kőkorszaki szakival mondatja ki az író sommás véleményét XXI. századi városunkról:

Menjünk, Frédi, ebből elég, / lassan megesz itt a szemét. / Nem lehet ez Lampertháza, / s nem hasonlít Beregszászra. / Ez a látvány, kedves szaki, / rosszabb, mint egy kőkorszaki. / S nem is a régmúltból való – / ez a város Berehovó.

(Intermix Kiadó. Ungvár–Budapest, 2002.)

pm.