„Áténekeltük a híreket”
Kisszelmencre 1944. november 20-án érkeztek meg az orosz csapatok, egy év múlva pedig új határ került a térképre. Először a falu temetőjénél húzódott a határ, aztán úgy döntöttek valahol, hogy kettévágják a falut. Ide, azaz az akkori Szovjetunióba 50-60 ház került, míg oda, azaz Csehszlovákiába 200-nál több, így lett az egykori Szelmencből Kis- és Nagyszelmenc. Eleinte nagy volt a szigorúság, be kellett sötétíteni az ablakokat, még az udvarra sem volt szabad este kimenni, s napközben sem engedtek ide akárkit, csak akinek arra engedélye volt.
– Isten őrizz volt megállni a határ mellett, nemhogy átkiáltani – meséli Veres Erzsébet, aki akkoriban alig volt több 15 évesnél. – A tollfosztásokra is csak az jöhetett, aki be volt írva. Más faluból nem volt szabad idelátogatni, egy időben azt is megszabták, hogy milyen közel szabad menni a határhoz. Ha temetés vagy esküvő volt a faluban, valamikor áténekeltük, máskor, ha nem volt ott katona, átkiáltottuk a hírt. Néha egy-egy levelet is sikerült átadni. De például amikor az unokatestvéremnek meghalt a felesége, mi nem is tudtunk róla. Sok furcsa rendeletet hoztak: a házakat tilos volt felújítani, átépíteni. A miénk például 1943-ban épült, de csak 1957-ben fejezhettük be.
Négyen voltunk testvérek, két fiú, két lány. Édesapánk 1941-ben halt meg, árván maradtunk. A fiútestvéremet elvitték a háromnapos munkára, ő szegény oda is veszett. Amikor érte jöttek, már tudtuk, hogy baj van, vittünk utána élelmet. Emlékszem, tehervonattal mentünk, de az nem állt meg, úgy kellett menet közben felugrani rá. Elmentünk Munkácsra, onnan Beregszászba irányítottak, aztán Szolyvára. Miután hazajöttünk, Perecsenybe indultunk gyalog. Épp hogy sikerült a csomagot átadni, már vitték is tovább őket.
Arra értem haza, hogy már viszik a lányokat is. Felkészültünk rá, hogy hamarosan beállít értünk is valaki. Akkor az egyik ember azt mondja, hogy asszonyok, sírjatok, ordítsatok, ahogy csak bírtok. Két katona jött fegyverrel. Mi hozzáfogtunk ordítani, egyik jobban, mint a másik. Akkor a katona azt mondta, ezek bolondok, azzal megfordultak, itt hagytak minket. Így maradtam itthon.
Volt aztán még egy élményünk, amikor bejöttek az oroszok. A házunk még új volt, szépen berendezve, de még nem volt lepadlózva, csak letapasztva. Egyszer csak jön egy csapat katona, mennek be a szobába. Minket kihajtottak, aztán elkezdtek öles köveket hordani be a szoba sarkába. Még egy ekét is bevittek. Az ajtót be kellett újságpapírral ragasztanunk, hogy ne lehessen belátni. Hát egyszer csak hordják be öllel a csűrből a takarmányt, és deszkákat is visznek be. Mi állunk az udvaron, és csak nézzük megszeppenve, hogy vajon mit akarnak. Kérdjük egyiktől, másiktól, hát senki nem tudja. Egyszer hoznak egy nagy kádat. Így ment ez egy hétig vagy kettőig. Miután továbbmentek a katonák, mi is bemerészkedtünk a házba. El sem lehet képzelni a látványt. Most tessék elképzelni, a nagy kövekből raktak egy kemencét, az eke volt a kemence szája, ott tüzeltek, és mikor megforrósodott a kő, akkor vízzel locsolták. Gőzfürdőt csináltak a szobánkból. Oda jártak fürödni a katonák, vittek be fát tüzelni, a szénát lerakták a földre, hogy ne járjanak a sárban. Ezt persze mi nem tudtuk, a testvérem hordta a vizet nekik, de csak az ajtóig mehetett. Édesanyámnak nagyon szép hófehér bútora volt, ami a gőztől megrepedezett, megfakult. A szobában térdig érő sár volt, a fal tiszta fekete. Hamar kihordtunk mindent, míg vissza nem jönnek. Nagybátyámék spórját állítottuk be a helyiségbe, hogy kiszárítsuk a szobát. Alig telt el pár nap, megint jönnek a katonák, hogy nekik azt mondták, van itt egy fürdőszoba valahol. Nagy nehezen sikerült meggyőznünk a katonákat, hogy itt nincsen fürdő.
A határszéli faluban mára enyhült a szigor, ahhoz azonban, hogy valaki meglátogassa egykori szomszédját Nagyszelmencen, még mindig több kilométert kell utaznia, hiszen csak Csapon keresztül juthat át az utca végére.
– r/g –
