2002. április 26.

2002. április 26., 02:00 , 67. szám

„Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt szenvednék.” /Lk 22,14/

E szavak tükrözik leginkább Jézus Krisztus lelkületét Nagycsütörtökön, kínszenvedései előestéjén, amikor üdvösségünk fontos eseményei mentek végbe. Utolsó húsvétja volt ez Jézusnak a földön, amely után leginkább vágyódott, mert ekkor a sokféle képletben jelzett Úrvacsorát valósággá akarta tenni és önmagát mint húsvéti bárányt tanítványainak étkül adni.

A vacsora alkalmából végbement lábmosás jelentőséggel teljes cselekménye után Jézus ismét leült az ő apostolaival. A dolgok új rendszere, egy második lakoma kezdődött. A húsvéti bárány helyébe az Isten Bárányának, az Istenember legszentebb testének és vérének kellett jönnie. Az Ószövetség papságának és összes előképes áldozatainak távoznia kellett az újszövetségi papság és amaz egyedüli, de végtelen becsű áldozata elől: Krisztus Jézus önmagát, az ő halála előtt mintegy végrendeletileg, a legfönségesebb Oltáriszentségben mindörökre nekünk ajándékozza.

Jézus nagy szeretettől indíttatva valósította meg ígéretét, amint azt Pál apostol oly csodálatraméltó egyszerűséggel nekünk elbeszéli. Krisztus tovább él köztünk Egyházában, minden Vele egyesült lélekben. Találóan fejezi ki ezt Pál: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” /Gal 2, 20/. Ezt jelenti számunkra Jézus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben, melynek szerzését a mai napon ünnepeljük.

Szabó György, görög katolikus pap, Ungvár