Az ukránok úgy járnak oda, mint a mieink „Magyarba”

Egzotikus tájak, birkanyírás Spanyolországban

2002. április 26., 02:00 , 67. szám

A nagypaládi férfiak egy része minden évben három-négy hónapig tartó egzotikus utazáson vesz részt. Az utat nem ők szervezik, ráadásul nemhogy elverik a pénzt, hanem megkeresik. Csodálatos spanyol tájakon utazgatnak, minden este bárba járnak. A két állomás között azonban nem a tengerparton sütkéreznek, hanem juhot nyírnak.

– Spanyolországból indult a szervezés – meséli Illés Zoltán, a birkanyírók egyike –, egy huszti ember volt a megbízott, ő jött kérdezősködni a faluba, hogy ki vállalna birkanyírást. Az okmányokat elrendezték, nekünk csak a költségeket kellett állnunk. Három-négy hónapba telt, míg elkészültek a papírok, aztán buszszal indultunk útnak. Három hónapig nem volt se vasárnap, se ünnep, csak kemény munka. Tizennyolcan járunk oda a faluból, a többiek Magyarországra járnak, de itt jobb a munka. Idén már harmadszor megyek, újra három hónapra. Tovább is maradhatnék, mert most öt hónapra szól a vízum, de három hónap elég belőle.

– Tavaly épp pünkösdkor telefonált– mondja felesége, Erika. – Megkérdeztem tőle, hogy ma is dolgoztok, nálatok nincs ünnep? Ő szegény azt se tudta, milyen nap van.

– Bejártuk szinte egész Spanyolországot. Külön brigádoknál dolgoztunk, én többnyire Madrid, Barcelona környékén voltam. Nem mindenki volt falubéli a csapatban, akadtak idegenek is. Járnak oda Lengyelországból, Görögországból, de vannak ott románok, ukránok is. A kijeviek, lembergiek úgy járnak oda, mint a mieink „Magyarba”. A lengyellel nem volt gondunk, a nyelv hasonlít az ukránra, velük szót lehetett érteni. A spanyolokkal meg tolmács segítségével beszélgettünk. Mindennap más gazdánál dolgoztunk. Az egyiknek ezer juha volt, a másiknak kétezer, ahogy valahol befejeztük a munkát, mentünk tovább. Naponta nyolc-kilenc órát dolgoztunk, volt egy számoló, ahová beütöttük a megnyírt bárányok számát, ezzel nézték, ki mennyit nyírt meg egy nap.

– Maximum hány birkát lehet megnyírni naponta?

– Öten voltunk a brigádban, ezerötszáz körül volt a legtöbb, amit egy nap megnyírtunk. A fizetést darab után kaptuk. Egy ember naponta kb. 250-260 juhot nyírt meg, egy bárány után 90 pesetát adtak. Összességében megérte kimenni.

– Milyenek a spanyol emberek?

– Jók. Becsületesebbek, emberségesebbek, mint a magyar gazdák. Ha Magyarországra megy az ember dolgozni, azok nem bánnák, ha orrvérzésig robotolnánk. Spanyolországban megadják a gazdák a munkásnak azt, ami elő van írva.

– Mennyire volt lehetőségük szétnézni Spanyolországban?

– Az országból csak annyit láttunk, amennyit útközben a buszból lehetett. Volt úgy, hogy mikor egyik helyen végeztünk, a következőhöz 100 vagy 200-300 km-t kellett utazni. Ahogy fel voltak írva a gazdák, úgy kellett mennünk. A buszban aludtunk, a gazdáknál mosakodtunk, ahol épp dolgoztunk. Enni a bárba jártunk, ezt a gazdák állták. Főleg rákot készítenek arrafelé, az a menő étel. Nálunk alkoholmentes ital csak sörben van, ott még pálinkában, likőrben, whiskyben is.

– Eleinte furcsa volt, hogy nincs itthon a férjem, meg nem is igen tudtuk, hogy milyen munkát kap – mondja a családanya –, akkor még csak hárman voltak kint a faluból. Nekünk is nehéz addig, míg nincs itthon, neki is, de hát mit lehet tenni? Amikor hazajön, abból a pénzből élünk, amit hazahoz. Nagyobb dolgot nem is szokott hozni, drága ott minden. Tavaly hozott egy fényképezőgépet, de legtöbbször csak édességet hoz a gyerekeknek, mert az mégiscsak más ott, vagy legfeljebb italt, de egyebet semmit.

– Igaz, sok utánajárással, sok munkával jár, de megéri. Az emberek csak azt látják, hogy kimegy valaki, és hozza a sok pénzt. Mindenki előtt nyitva áll a lehetőség.

– Kimennének dolgozni akkor is, ha itthon hasonló körülmények lennének?

– Nálunk ilyen körülmények nem lesznek. Volt, amikor Ukrajnába jártunk, az is jó kereset volt, de most már nincs munkalehetőség, tönkretettek mindent. Ahhoz, hogy Ukrajna, de még Magyarország is utolérje a spanyolokat, még legalább hatvan-hetven évre van szükség.

– jázmin –