Egy magyar Moszkvában (II.)
(Folytatás. Elejét lásd a 70. számban.)
Amíg nagyapám élt, apám a bankban dolgozott mint pénzszállító, a boltokból szedte össze a pénzt, és vitte a bankba. Ez akkor még nem volt veszélyes. Kocsival jártak, fegyverrel, s nagyon ritkán támadták meg ôket. A pénzbegyűjtôk között voltak nôk is, és inkább rájuk mentek. Apámat végül elbocsátották– nem élt már nagyapa.
Apám elment Kisinyovba, Moldáviába, és ketten maradtunk anyuval. Csak távoli rokonaink voltak, anyai nagymamám még akkor meghalt, mikor anyu tizenhat éves volt. Sok küszködéssel múltak az évek, s arra gondoltunk anyuval, hogy megpróbáljuk Kárpátalján. Közép-Ázsiából nyugatra, a szovjet–magyar határ mellé, Beregszászba költöztünk, ott éltek az apai nagyszüleim. Ötödikbe és hatodikba orosz iskolában jártam. De anyu sosem szokta meg azt a várost, nehéz volt neki ott. Gyermekpszichológusként dolgozott az óvodában Beregszászban is, de nem szeretett ott lenni. Tbilisziben nôtt fel, oda akart visszamenni, a városba, ahova a nagyapja menekült az októberi forradalom elôl. Így aztán visszatelepültünk Tbiliszibe, és ott fejeztem be a középiskolát is.
Orosz irodalomból is grúzul érettségiztem. Ma délelôtt is bementem a boltba, hogy bort vegyek, s csak grúz vörösbor állt a polcokon, nagy, háromliteres palackokban. Én arról az oldalról olvastam, ahol a grúz címke volt ráragasztva. Az eladó azt mondja, a másik oldalon van oroszul. Mondom, kösz, én grúzul olvasom. Meglepôdött. Rám sose mondaná senki, hogy Grúziából jöttem, a Szovjetunióban nem volt divat tudni a tagköztársaságok nyelvét. Semmibe veszik a grúzokat, az örményeket, meg a többit is. Ha sötét bôrű, fekete hajú volnék, meg sasorrom volna, akkor megismernének, de én egyáltalán nem látszom kaukázusinak. Nem is szoktak igazoltatni se a metróban, se máshol.
Moszkva utcáin és metróállomásain nagyon sok a bombafigyelô rendôr, katona és önkéntes. Ahol már volt terrortámadás, azon a helyen tábla ôrzi a gyászos emléket, itt mindig van virág. A közegek figyelik a tizenhárom-tizennégymilliós városban szünet nélkül áramló, sűrű tömeget. Pénzt is keresnek ezzel. Tökéletes találati pontossággal szúrják ki azokat a vidékieket, akik bejelentés nélkül laknak a fôvárosban. Ha veszélytelenek, megsarcolják és elengedik ôket. Ez a rendôrök egyik kiegészítô jövedelme. Ha ellenben gyanús a figura, akkor davaj, be az ôrszobára. Született is a mostani moszkvai köznyelvben egy új kifejezés, amely a jogvédôk figyelmére is méltó: kaukázusi arcú nemzetiségek. Ôket garantáltan igazoltatják minden sarkon. Akkor is, ha már az ükapjuk is Moszkvában született. Az egykori szovjet hadseregben van ennek a rasszista szemléletnek a gyökere, ahol a Közép-Ázsiából behívott katonákat fekete seggűeknek hívták, és ôk voltak a legdurvább kitolások áldozatai.
Éjszakánként pedig, ahogyan errôl már beszéltem, a hatalmas városban hol itt, hol ott zajlik egy-egy ütközet a rendôrök és a bűnözôk között. Mindenki jól fel van szerelve, a sisakot és a golyóálló mellényt a rendôrök nappal is a járôrkocsiban tartják. A metróban és a trolin, buszon, villamoson a vezetô minden megállóban figyelmezteti az embereket, hogy ne nyúljanak az elhagyott csomagokhoz, hanem szóljanak a rendôröknek. Végül is megvalósult Nyikita Hruscsov néhai szovjet pártelnök nagy álma: az ország utolérte a kapitalizmust. Igaz, nem úgy, ahogyan eltervezték, és nem akkor, amikorra ez a nagy cél ki volt tűzve, de mégis, a siker frenetikus.
Tbilisziben1992-ben leérettségiztem, az érettségi bizonyítványomon már az új grúz államnak a címere van. Nyáron pedig a Tbiliszi Állami Egyetem Jogi Karán vizsgáztam le. Egy évet tanultam ott. Tanultam volna tovább is, de másképp történt. Egy lépcsôházban laktunk a barátom szüleivel. A barátom két évvel azelôtt halt meg egy baleset következtében: elégett a liftben, de a szüleivel jó kapcsolatban maradtam. Az apja volt a kerületünk katonai parancsnoka. Egy nyári estén, 1993 augusztusában, amikor már elkezdôdött a Kaukázusban a grúz–abház háború, felhívott, hogy menjek át hozzájuk. Átmentem, és azt mondja: ma éjszaka összegyűjtik az embereket, buszokon viszik őket Abháziába harcolni, mert senki nem akar menni. Elôször úgy csinálták, hogy behívták az embereket a parancsnokságra, mintha valamit el kellett volna intézni, és amikor összegyűltek, rájuk zárták a kaput, aztán föl a buszokra, be a harcba, még a beöltözés is a tetthelyen történt.
A szomszédos parancsnok mentett meg engem a háborútól. Megkereste egy ismerôsét, aki még aznap éjjel átment kocsival egy másik városba, Vlagyikavkázba, az már túl a hegyeken Oroszország. Mondta a parancsnok, hogy két órám van, ide fognak jönni értem a ház elé, pakoljak össze. Négyen voltunk a kocsiban, elindultunk. Nem tudtam, hogy mennyi idôre jövök el, egy hónapra vagy többre, de úgy jött ki, hogy örökre.
A grúz határszélen, az út jobb oldalán volt egy folyó, a folyón túl erdô, az úton pedig betonblokkok álltak. Ott voltak a katonák, a poszt. Mielôtt odaértünk, megálltunk, hogy a rendszámtáblán leragasszuk a grúz zászlót. Az orosz katonák nem szerették az ilyen rendszámú kocsikat. De a másik oldalról, az erdôbôl elkezdtek lôni, hasaltunk, vagy húsz percig vártunk így, de lehet, hogy tovább. Végül mégis átjutottunk Vlagyikavkázba. Nappal volt már, délelôtt. A hegyek között hosszú az út.
Anyu adott egy kis pénzt, kiszálltam, mentem a vonatállomásra jegyet venni. Ott is volt egy kis probléma. Azt mondták, hogy jegyet Harkovba, a moszkvai vonatra, egy hónappal azelôtt kellett volna rendelni. Most mit csináljak? Pénzem sincs sok. Azt mondta erre a pénztároslány: gyere be két óra után, három elôtt. Jó. Sétáltam a városban, zuhogott az esô, két óra után vissza a kasszához, és ki van írva, hogy zárva. Kettôtôl-háromig ebédszünet. Na, engem jól elküldtek. Szomorkodok az ajtóban, kiszól a pénztároslány, davaj, gyere be! Mennyi jegy kell neked? Mert tudok adni egy egész hálókocsit is! Nekem csak egy kell. A pénztároslány nevetett, kiírta a jegyemet, egy kicsivel több pénzt akartam neki adni a segítségéért, de nem fogadta el.
Volt már jegyem, este elutaztam Harkovba. Ott jegyet vettem az ungvári vonatra, az is több, mint egynapos út. Mentem a nagymamához Beregszászba, a Tinódi utcába, és ott maradtam több mint három évig. Eleinte nem dolgoztam, szakmám se volt. A barátnőm anyja felügyelő volt a rendőrségen, ő tett be dolgozni egy kis kávéházba. Dolgoztam a Flamingóban is, ahol a fürdô volt régebben. Nehezen tudtam bánni a pénzzel, mert egy hétre ötven dollárt kaptam, borravaló is szépen adódott, ennyi pénzt azelőtt sosem láttam. Nem tudtam, mit kezdjek vele.
Mi volt? Ivászat.
(Folytatjuk)
Zelei Miklós
