Egy magyar Moszkvában (III.)

Elmondja Balogh László

Egy hétig dolgoztam, másik héten elköltöttem az ötven dollárt. Nem csináltam semmit, nem tanultam semmit. Anyám is meglátogatott egyszer, és elmondta, hogy Tbilisziben minden tönkrement, ami tönkremehetett, az infrastruktúra, minden, minden. Élni ott már nem lehet. Kétszobás lakásunk volt ott, elég nagy, mert még félszoba, meg erkély is volt. Anyám eladta tízezer dollárért, és az élettársával együtt elment Moszkvába, ahol lakást bérelt, és dolgozott. Én még Beregszászban voltam, nem nagyon akartam hozzá költözni. Végül elindultam, de Kijevben a vasútállomáson ellopták a kistáskámat, abban volt még a CCCP-s feliratú grúz paszportom. Mit csináljak? Visszamentem Beregszászba, de anyám nagyon hívott, hogy induljak, csináltassak új papírokat. Adott rá pénzt is. Jó. Elindultam Grúziába, mert új okmányokat csak úgy lehet csináltatni, ha odamegy az ember. A posta nem működik rendesen, és a hivatalok is csak akkor foglalkoznak veled, ha naponta rájuk nyitsz. Nagyon nehezen, Azerbajdzsánon keresztül utaztam. Abházián át már nem lehetett járni, mert ott háború volt.

Anyám lakása már nem volt meg, de az élettársáé még igen. Ott laktam. És majd egy évig kellett Grúziában maradnom, mert probléma volt a katonasággal. Az új iratokhoz kellettek volna a katonai dokumentumok is, azok meg egyáltalán nem voltak rendben.

Azon az estén, amikor elindultam otthonról, és átmentem Vlagyikavkázba, hamarosan értem jöttek, hogy háborúba küldjenek Abháziában. Anyu mondta, hogy nem vagyok odahaza, elutaztam, nem tudja, mikor jövök meg. Erre ôt vitték el éjszaka, a katonai parancsnokságra, elvették a paszportját, azt mondták, hogy a fia „dezertyír”.

Sokáig húzódott az ügy, végül is, hogy ne legyek katonaszökevény, anyám a nevemben lemondott a grúz állampolgárságomról. Postán küldtem neki meghatalmazást, hogy a nevemben intézkedhessen. Hogy lemondhassak, azért anyu még fizetett ötven dollárt is.

Később, amikor újra Grúziában voltam, hogy új iratokat csináltassak, megint kellett volna az állampolgárság. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Nagyon nehéz volt az az egy év, nem voltak papírjaim, nem dolgozhattam, csak vártam. De ott várni se volt könnyű, mert teljesen tönkrement a város. Folyton elromlott a metró is, a vonat megállt két állomás között, várt egy félórát, aztán kinyílt az ajtó, és bemondták, hogy szép óvatosan mindenki gyalogoljon be az állomásra. Fönt nem járt a troli, a busz, pedig Tbiliszi területe nagyobb, mint Budapesté.

Nem volt áram, se hideg, se meleg víz, de volt tetű, rüh. A várost átszelte egy sínpár, azon felrobbantottak valamikor egy vonatot, még ott hevertek a darabjai. Egyedül éltem anyu új társának elhagyott, négyszobás lakásában, abból a pénzbôl, amit anyu Moszkvából küldött ismerôsökkel, meg az ismerôsök ismerőseivel, vagyis azokkal, akik éppen Tbiliszibe utaztak Moszkvából. Nem sok ilyen volt.

Otthon kis gyártott kályhákat lehetett már kapni a vásárokban, mindenki azt vitt a lakásába, az ablakon kidugta a csövet, és azzal fôzött, fűtött. Kúszott a füst fölfelé a magas házak falán, minden ház befeketedett. Az járt a legjobban, aki a földszinten lakott, mert az ablakain a többiek füstje nem szállt be. Sok tűzeset is történt a házilag fabrikált kis kályhák miatt. Meg az is gyakran tüzet okozott, hogy amikor az áramszünet végén visszakapcsolták a villanyt, mindig ugrált a feszültség, szikráztak a vezetékek, s meggyulladt valami. Sok baleset volt ebbôl. A nép, a szovjet nép türelmes. Beszél, hogy dögöljön meg, rohadjon meg, aztán újra megválasztja ugyanazt.

Voltak viszont olyan elit kerületek, ahol nem kapcsolták ki a villanyt, csak nagy néha, legfeljebb egy-egy órára. A kocsmák is nyitva voltak, a törökök tartották kézben, és nagyon jól működtek. De ez nem leplezhette azt, hogy mennyire megváltozott a város, a szülővárosom. Nagyon sokan, majdnem mindeki eljött Tbiliszibôl az intelligens, tanult emberek közül. Falusiak költöztek a helyükbe, megvették a lakásokat, nem tudom, honnan, de tele voltak pénzzel, minden eladó lakást ők vásároltak össze. Amikor az egész elkezdődött, sok oroszt egyszerűen kidobtak a lakásából.

Menjél, vége!

Ezek semmi nélkül mentek el Grúziából.

Itt nagyon nem szerették az oroszokat. Sose szerették. Mikor még iskolába jártam, másképp viszonyultak hozzám, mert nem voltam orosz. De a grúzok csak beszélnek arról a nagy kaukázusi szeretetrôl. Anyunak is hányszor odaszóltak a buszon, a trolin, hogy russzkaja koróva! Orosz tehén. Nacionalisták, aki ott él, az tudja, az megtanulja ezt. Én is megtanultam. Ha beszéltem valakivel, csak ránéztem, és már tudtam is, milyen nemzet. Most ez segít is nekem a bárban, ahol dolgozom. Tudom, kivel hogyan kell beszélni.

Depressziósan múlt az idôm a tönkrement Tbilisziben. Végül egy hivatalban találtam egy embert, akinek adni kellett négyszáz dollárt, kaptam tőle egy igazolást, amivel elmentem a milíciára, és erre az igazolásra a milícián kiadták az új paszportot. De már csak a külföldit, hogy elutazhassak onnan. Mert úgy beszéltük meg azzal az emberrel, aki a pénzem eltette, hogy nem megyek többé Grúziába. Fölülhettem végre a repülôre, és máris itt voltam Moszkvában, a vnukovói repülôtéren, külföldön. A repülôért akkor már nem kellett sorba állni, mint a szovjet idôkben.

Vnukovóból egy Tbiliszibôl Moszkvába költözött örmény osztálytársamhoz mentem, nála aludtam, és csak másnap kerestem meg anyuékat. Ők akkor egy kollégiumban laktak, pedagógusokként dolgoztak, s amíg nem találtak megfelelô lakást, amit ki tudtak volna bérelni, ott kaptak szobát. Míg anyuék lakást kerestek, én már másnap elindultam három hónapra Beregszászba. Az apai nagyapám akkor már meghalt torokrákban. Nyár volt, s még a nyáron vissza is jöttem. Akkor voltak Moszkvában a gyerekolimpiai játékok. Ha még egy napot várok, már nem tudok utazni, mert már egyáltalán nem volt Moszkvába jegy. Szoktak ilyet csinálni. Amikor az 1980-as olimpiai játékok voltak, akkor teljesen bezárták a várost. 1998 nyara óta itt élek.

Édesapám idôközben Kisinyovban megnôsült, egy zsidó asszonyt vett feleségül, és kiment vele Amerikába. Gyakran felhív telefonon, pénzt küld, csomagokat a gyereknek, mert közben itt Moszkvában én is megnôsültem, és született egy fiunk. Édesapám taxizik Amerikában. Azt az asszonyt, akivel kiment, már otthagyta, most egy másikkal él.

Anyuéknak is van már lakásuk, nem messze Moszkvától. Mi is vettünk Lénával, a feleségemmel egy egyszoba-konyhásat, rendbe tettük, még a patkányokat is ki kellett irtani belôle. Mintha rendben volnánk. Mégis azon gondolkodunk, hogy hova, melyik országba telepedjünk át. Beregszászt, Kárpátalját nagyon szeretem, de oda nem megyek, mert Ukrajnában nincs semmi perspektíva. Itt, Moszkvában sincs. Oroszul úgy mondják, nyicsevó nye szvétyit. Semmi nem fénylik az alagút végén. A feleségemnek jó szakmája van, de itt nem megy vele semmire. Akikkel együtt végzett, azok már mind külföldön dolgoznak. Talán Magyarország? A nyelv az apanyelvem. Csak mindig megriaszt, hogy ha áttelepedünk külföldre, akkor a letelepedési, honosítási procedúra kezdôdik elölrôl. Holott még véget se ért.

Zelei Miklós