Véletlenek

2002. július 19., 02:00 , 79. szám

Az alábbiak valóban a fatá­lis véletlenek kategóriájába tar­toznak. Távol áll tőlem, hogy va­lamilyen következtetést, ne­tán megállapítást tegyek, csu­pán az érdekesség kedvéért mondom el a történeteket.

Ismertem a félkarú gé­pészt, hallottam, hogy unokája a villamos alá esett, és az le­vág­ta a fél karját. De azért, amikor látogatóba jött az unoka és ugyanannyi hiányzott a kar­já­ból, mint a nagypapának, ráa­dá­sul ugyanarról a kezéről, mégis meghökkentem.

Azután ott vannak a roko­na­im, az ikertestvérek. Az egyi­­kük tizenegyezer rubelt nyert a lottón, akkor, amikor a rubel még nagyon erős volt, majd rá néhány hónappal a másik is nyert egy autót, szin­tén sorsoláson.

Persze vannak más esetek, amikor nem fatalizmust em­le­getnek az emberek, és nem tart­ják véletlennek a történteket, inkább valami törvényszerűt szeretnének felfedezni az ese­mények mögött. Mint abban a községben, amelyik szinte egy­beépült a várossal, és a hatal­mas kőkereszt a falu elején a kolhozosítás után nagyon sér­tette a járási vezetés szemét. Za­varta a kilátást és elállta a kommunista horizontot. Meg­szü­letett a döntés: el kell távo­lí­tani a keresztet, csak hát nem akadt rá vállalkozó. Így aztán csak húzódott az ügy, mígnem a Hosszú – így csúfolták a traktoristát, aki a városból járt ki dolgozni a faluba – egy napon hajnalban kirántotta he­lyé­ből a traktorral, és elhúzta a temető árkába a kőkeresztet. Sok év telt el azóta, a Hosszú rég meghalt. Gondolom, rég letárgyalták a keresztkihúzási ügyet ott fenn, ahol az ilyen dolgokkal mindenféleképpen el kell számolni, és úgy hiszem, már a fellebbezési idő is lejárt, mikor a falu végén, a kőkereszt hűlt helyétől néhány méterre, éjszaka egy púpos Merci – így hívják ezt a fajta autót mos­ta­ná­ban – az árokba borult, és ve­ze­tője szörnyethalt. Reggel a fa­lu idősebb lakóinak felállt a hátán a szőr, amikor kiderült, hogy ismerős az áldozat neve, megegyezik a Hosszúnak csú­folt traktorista nevével, a halott fiatalember az ő unokája volt.

Hasonló történetet jegyez­tek fel egy valamikori kál­vi­nis­ta faluban, ahol miután az utol­só magyar és református is meg­halt – sajnos van még egy­né­hány falu Kárpátalján, amely néhány évtized múlva erre a sorsra jut –, a kolhoz kiadta a parancsot a templom szétszedésére, mert szükség volt a kövekre. Az egyik fia­tal­em­ber, az ateista és a kommunista eszme buzgó híve, haza is vitt belőle az istállóépítéshez alap­nak. Eltelt egynéhány év, talán húsz is, de még virágzott a szovjet rendszer, amikor em­be­rünk belekeveredett valamibe, amiből csak a börtönön ke­resz­tül volt kiút. Ő viszont másképp döntött, felakasztotta magát – talán mondanom sem kell, hogy a templom köveire épült istállóban.

Megmagyarázhatatlan dol­gok ezek és talán csak icipici jelek az ember számára, hogy a tör­té­nésekben és azok mögött vannak érthetetlen és felfoghatatlan dolgok.

Tithli