Mindig éjszaka jöttek…

Öröklődő zaklatások

2002. augusztus 2., 02:00 , 81. szám

A 40-es évek végén nem volt ritka, hogy valaki kényszerutazást tett a szibériai rónákon. A nagyberegi születésű Csele Rózsika élete azonban különösen mozgalmasra sikerült. Két apa nevelte, két férfi szerette, s családjával együtt igen megszenvedte a kolhozosítás idejét.

Hároméves volt, amikor édes­­apja kiment Amerikába. Szülei ekkor kénytelenek voltak elválni, mert a nagyszülők nem engedték ki lányukat a férje után. Rózsika édesanyja, Derceni Borbála újra férjhez ment, ezúttal Füzesi Bélához, aki a gazdálkodás mellett egyházi és községi pénztárnok is volt. Nem ő volt a leggazdagabb a faluban, de 16 hektárnyi földje megélhetést biztosított a családnak.

Bejöttek az oroszok, a családfőt menesztették az állami állásból. Megalakult a kolhoz, de őt nem vették be, sőt hamis vádakat kerestek ellene. Hiába adta be az utolsó szemig a terményét, 1948 tavaszán mégis elvitték, s kilenc évet szabtak ki rá. A tárgyalásra három embert is beidéztek, de csak egyik falubelije volt hajlandó hamisan vallani ellene. Szibériába került, Cseljabinszkba, onnan írta aztán haza rendszeresen a leveleket. A hamis tanú személye csak akkor lett ismert a család előtt, mikor a gazda hazatért a lágerből.

Miután a családfőt elvitték, mindent leltárba vettek a portán. Végül csak a ház maradt, mert egyik jóakarójuk tanácsára inkább a bútorokat áldozták fel, sem­­­­­­­­­mint az épületet. A csűrt is lebontották, az építőanyagot elvitték a kolhozba. A családnak semmije nem maradt.

Rózsika ekkor a maguk által megtermelt bort kezdte árulni, amiért hat évet kapott, s a büntetést a szibériai Szverdlovszkban kellett letöltenie. Rózsika férjét, Füzesi Endrét már korábban elvitték, így a nagymama egyedül maradt unokájával, a kis Malvinkával.

Ismét jöttek a hatóság emberei leltárba venni a vagyont, de a nagymamának sikerült néhány dolgot megmentenie. Az összeírás közben ő szedte ki a holmikat a szekrényből, és észrevétlenül behajított néhány dolgot az ágy alá. Egy dunna és két párna maradt meg így, valamint a nagymama régi bútora, a többit beleltározták. A „leltározók” újra és újra visszajártak; vagy azért, hogy ellenőrizzék, megvan-e min­den, vagy mert szükségük volt va­lamire: szalonnára, borra, lisztre. Egyetlen közös vonásuk volt ezek­nek a látogatásoknak: kivétel nél­kül éjszaka történtek.

– Amikor megverték az ablakot, összeszorult a szívünk, hogy már megint mit akarnak – meséli Füzesi Malvin, Rózsika lánya. – Egy idő után egyik ismerősünk megnyugtatott, hogy ne féljünk, csak ellenőrizni jönnek.

Kicsivel később elvittek tőlük mindent, a holmikat áruba bocsátották a „ko­o­pe­ra­tí­vában”. A szövetkezet feje azt tanácsolta a nagy­mamának, hogy kerítsen valakit a családban, akinek a nevére megvehetik a bútort. Találtak is egy férjhez menés előtt álló fiatal lányt, hazavitték a bútort. A házukban egy patikusnő lakott albérletben, ez biztosított megélhetést a kis családnak.

– Bepakoltuk a bútort a házba, de nem sokáig örülhettünk neki. Emlékszem, éppen sepregettem, amikor szaladt haza a patikusnő, hogy gyorsan pakoljuk ki a bútort, mert jönnek ellenőrizni. Valaki feljelentett bennünket, hogy megvettük a saját bútorunkat. Szemben a házunkkal volt egy melléképület, oda pakoltunk át mindent. Az egyik helyiségben aszaló, a középsőben kemence, a harmadikban raktár volt. A középső helyiségbe pakoltuk be a bútort, nagymama épphogy lelakatolta, már jöttek is az ellenőrök.

A bútort ezek után már nem merték visszarakni. Az aszaló a kolhozé lett. Amikor elérkezett a szüret ideje, a fiatal lányok szilvát, almát kezdtek benne aszalni, s paradicsomot, lekvárt főztek a katlanban.

– Énekelnek, tüzelnek, egyszer csak azt mondja az egyik fiatal lány: Borca néni, olyan füst van, valami ég. Nagymama megnyugtatta a lányokat, de rögtön tudtuk, mi a probléma. A középső helyiségben szabad kémény volt, ott ment ki a füst. Amikor a bútort elrendeztük, oda toltuk be a szekrényt, ennek gyúlt be az oldala. Elhúztuk a bútort, vízzel beoltottuk, így senki nem vett észre semmit.

Sztálin feleségének a születésnapján amnesztiát kaptak azok az asszonyok, akiknek tizenegy évesnél fiatalabb gyermekük volt. Malvin akkor tízéves volt, így az ő édesanyja is hazatérhetett. Megpróbált munkát keresni, de a kolhozba nem vették fel, így a beregszászi szovhozba járt be dolgozni.

– Amikor a hetedik osztályt befejeztem, én is mentem vele, aztán mivel tovább akartam tanulni, felvételiztem a munkácsi tanítóképzőbe. Szüleim miatt nem akartak bevenni a komszomolba, de az igazgatóm, Lengyel Iván az asztalra csapott, különben nem mehettem volna a képzőbe. Amikor beadtam az iratokat, senki nem mert velem jönni, egyedül intéztem el mindent. Mikor aztán meghallották, hogy felvettek, a matematikatanárom azt mondta, soha nem bocsátja meg magának, hogy nem jött velem, elengedtek egyedül.

Rózsika a beregszászi varrodába állt be dolgozni, majd miután a lánya Munkácsra került, a munkácsi varrodában vállalt mun­­kát.

A nagyapát hét év után, 1954-ben betegsége miatt hazaengedték. A háza megvolt, a bútort is be lehetett akkor már tenni. Eleinte nem akarták visszavenni a kolhozba, aztán mégis dolgozhatott éjjeliőrként, igaz, később szívkoszorúér-elmeszesedése miatt ezt az állást is ott kellett hagynia.

Rózsika férjhez ment egy munkácsi szobafestőhöz, Szőke Barnabáshoz, majd amikor a nagy­­­mama 1959-ben gyógyíthatatlan beteg lett, hazatértek Nagy­be­reg­re.

Malvin 1956-ban fejezte be a képzőt és Rahóra kapott kinevezést, de nem állhatott munkába, mert ott magyar iskola akkor már nem volt.

– Ösztöndíjas voltam, egy éven belül munkába kellett állnom, különben vissza kellett fizetni a kapott összeget. Egy beregszászi ügyvéd ismerősünk írt Moszk­­vába levelet, amelyben elküldte a papírjaim másolatát, és munkát kért. Azt a választ kaptuk, hogy az iratok szerint nevelőként dolgozhatok a nagyberegi iskolában. Így kerültem oda egy fél évre nevelőnek.

A helyettesítgetések korszaka után Malvin 1959-ben Nagy­dobronyba ment férjhez, s ezután már könnyebb lett az élete. Azt az érzést azonban a mai napig nem tudja elfeledni, amit akkor érzett, amikor össze kellett írnia a falubeliek vagyonát, s az egyik házban a nagymama terítője mosolygott rá, a másikban az édesanyja stafírungjából való abrosz…

Olasz Tímea