2002. augusztus 16.

2002. augusztus 16., 02:00 , 83. szám

Nem tettem semmi rosszat!

Ha cselekedeteink el­bí­rá­lá­sá­ról esik szó, az emberek sok­szor az­zal men­tege­tőznek, hogy „nem tettem semmi rosz­szat”, nem öltem embert, nem loptam, mi bajom lehetne? Sajnos kevesen gondolnak arra, hogy a FŐPARANCS Isten és ember SZERETETE. Mi lesz azzal a gyermekkel, akit nem szeretnek a szülei, nem gondozzák a rájuk bízottat? Nagyon jól írja szent Jakab apostol levelében: „AKI TUDNA JÓT TENNI ÉS NEM TESZI, AZ VÉTKEZIK” (Jakab 4,17). Az igaz keresztény erkölcstan a jóra vezet minket, és sajnos azt látjuk, hogy a mindennapi életben az emberek inkább csak az egyéni, közvetlenül tapasztalható és anyagi értéket becsülik meg. Mi len­ne, ha a jó gazda is így gondolkodna? Ha nincs vetés, nincs jó termés – és aratás sincs.

Érdemes megfigyelnünk egy baleset körülményeit. Gyak­­ran sok a körben álló bámészkodó, és alig van, aki segítene. Véres lenne a keze vagy a ruhája! Ki bízott meg azzal, hogy segítsek? Az Isten! Amit akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt tedd felebarátoddal is! Közismert az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd. A honfitárs pap és templomszolga jött arrafelé, meglátták, majd elmentek a kirabolt és félholt ember mellett, míg végül jött egy idegen, a szamaritánus, „AKINEK MEG­ESETT RAJTA A SZÍVE” és segített (Lukács 10,25-37). Segített rajta és a fogadóban még pénzt is hagyott érte. Nem elég, hogy meghatódott a bajba került ember sorsán, de segített is rajta, amennyire kellett. Nagylelkűen. Jézus megkérdezte a törvénytudót, melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került? „Aki irgalmasságot cselekedett vele”. Jézus így szólt hozzá: „MENJ ÉS TÉGY HASONLÓKÉPPEN”.

Az evangéliumokban a leghatározottabb tanítás a cselekedetekre való buzdítás terén az utolsó ítélet leírása (Máté 25,31-46). Mindegyik sor az irgalmasság tetteiről szól. „Éhes voltam, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, vándor voltam, és befo­gadtatok…”Az irgalmas ember mindig abban segített, amiben hiány volt. Hason­ló­kép­pen, akik elkárhoznak, amiatt vesznek el, mert nem segítettek ott, ahol kellett volna. – Ez nemcsak Krisztus követőire vonatkozik, hanem minden jóérzésű emberre.

Molnár Miklós, ráti római katolikus plébános