Alázattal segíteni az embereken

Szerzetesi hivatás Kárpátalján

2002. augusztus 16., 02:00 , 83. szám

Lázár Ilona, a Caritas So­ci­alis Nővérek Közös­sé­gé­nek (CS) tagja múlt év szeptemberében járt először Kár­pátalján, hogy szerzetesközösségének kültagjaként felmérje, milyen módon segíthetne az itt élő elesett embereken. Ilona nővér az ungvári római katolikus plébánián talált szol­gálati helyére, ahol november óta él és dolgozik. Egy rövid beszélgetés erejéig arra kértük, me­sél­jen szerzetesi életútjáról, ossza meg olvasóinkkal vidékünkkel kapcsolatos első élményeit, tapasztalatait.

– A Caritas Socialis Nővérközösséget a múlt századelőn alapította egy bécsi asszony, Burjan Hildegard, aki egy olyan apostolkodó közösséget kívánt létrehozni, mely kevésbé kötött formája által a mindig időszerű szociális munkával, segítőszolgálattal (pl. családok, öregek, elhagyatottak gondozása, plébániai munka, ifjúsággondozás stb.) akarja Krisztus szeretetét a világba közvetíteni – meséli Ilona nővér. – Jómagam, érezve az elhivatást, sokáig kerestem azt az életformát, mely révén hasznossá tehetem magam mások számára. Mivel fiatalságom idején Magyarországon éppen feloszlatták a szerzetesrendeket, külföldön próbáltam szerencsét. Nagyon hosszú volt az út, míg megtaláltam azt a szerzetesi közösséget, ahová be tudtam illeszkedni, ahol jól éreztem magam.

– Történt mindez 1984-ben, Bécs­ben. Elvégeztem a Szo­ciálismun­kás-képző Aka­­démiát, majd a rendszerváltást követően hamarosan visszahívtak Magyar­országra, mivel az ottani egyháznak égető szüksége volt képzett szakemberekre. A Magyar Püspöki Kar határozata alapján 1991-től részt vettem az egyházmegyei kari­tászok szer­ve­zé­sé­ben.

– Nagy munkát jelentett a közösségek életre hívása?

– Az emberek lelkében nagyon sokat rombolt a kommunista dik­tatúra. Harcot kellett vívni félelmeikkel, bizalmatlanságukkal, és rá­venni őket arra, hogy merjenek gondolkodni, önállóan cselekedni. Ennek ellenére majdnem úgy éreztem, aratni érkeztem Magyarországra, mert a hívő emberek hamar meglátták, milyen sokan vannak, akik lelki, testi támaszra szorulnak. A legtöbben csak annyit kérdeztek: hogyan segíthetek? Lényegében csak formát kellett adni lelkes tenni akarásuknak, megszervezni tevékenységüket.

– Hogyan jutott el Kárpátaljára?

– Múlt év szeptemberében, egy bécsi segélyszervezettel jártam itt először, mégpedig Munkácson. Az első benyomásom, megvallom, eléggé elrettentő volt. Az autó ablakából néztem a lepusztult házakat, az elhanyagolt, sze­metes külvárosi utcákat, az em­bereket, és úgy éreztem, túl kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is te­hes­sek értük. Az utolsó estén aztán részt vettem a székesegyházban tartott misén, és meg­ismer­kedtem Majnek Antal püspök úrral. Nagyon közvetlen volt velem, és röpke fél óra alatt meggyőzött, hogy maradjak Kárpátalján, ahol bőven akad tennivaló. Novemberben költöztem Ungvárra, s rövid idő alatt sikerült meg­szeretnem a vidéket.

– Honnan indult és hol tart az „építkezés”?

– Első lépésként megismerkedtem a plébánián működő ifjúsági hittanközösséggel és a helyi Camilliánus családokkal, melyek jó alapnak bizonyultak a további munkához. Megalakítottuk az Ung­vári Ifjúsági Karitaszt. Kará­csony­kor már sikerült meg­ven­dégelnünk a plébániánkhoz tartozó egyedül álló időseket és kedves műsorral tenni számukra tar­tal­ma­sabbá az ünnepet. Természetesen időbe telt, míg szert tettem egyfajta helyismeretre, megjegyeztem a neveket, az arcokat, megismerkedtem a közösségen belül te­vé­keny­kedő emberekkel. Az egyik Ca­mil­liá­nus családon belül aztán megfogalmazódott az ötlet, hogy szükség lenne egy szeretetkonyhára, amivel számos magatehetetlen, egyedül álló emberen segít­het­nénk. Március ötödikén aztán be is indult a konyha, ahol hetente négyszer hatvan ebéd került ki­osz­­tásra. A kihordásba már a fiatalok is bekapcsolódtak, így a nagyobb távolságra lakókat is folyamatosan el tudjuk látni meleg étellel.

– Távlati tervek?

– Természetesen vannak. Szük­ség lenne egy Karitasz-ház­ra, egy megfelelő működési fel­té­telekkel rendelkező irodára. Létre kell hozni egy pontos kar­to­ték­rendszert, illetve frissíteni, bővíteni a már meglévő adatbázist, hogy lehetőség szerint minden rászorulóról tudjunk. Fel kell kutatnunk továbbá az ún. „szégyenlős” szegényeket, akik nem állnak nap mint nap a plébánia ajtaja előtt, de szintén segítségre szorulnak. Emellett szeretném megteremteni a lelki támaszadás lehetőségét és módját, amire legalább annyira szükség van, mint a fizikális támogatásra. Egy-egy jó szóra, közös imádságra mindenkinek szüksége van, legyen az egye­dül álló idős ember, túlterhelt édesanya, kereset nélküli csa­ládapa vagy változó korban lévő fiatal. A mi feladatunk, hogy meg­találjuk és segítsük őket, egy­ként a sok közül, alá­zattal.

P. Zs.