Varga Melinda: „Ismét játszani szeretnék”

Isten éltesse!

2002. augusztus 30., 02:00 , 85. szám
Varga Melinda és családja

A napokban ünnepli szü­­letésnapját a Muzsaly­ban élő Varga Melinda szín­­művész­nő, akit a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nem­­zeti Színház oszlopos tagjaként ismerhetnek a rajongók. Egy ideje azonban „igazoltan hiányzik” a próbákról és az előadásokról, mivel januártól egy mosolygós, édes kisbaba boldog édes­anyja.

– Mivel jár az anya­ság egy hiva­tásos színész számára?

– Hét hónapos kis­mamaként még ját­­­szottam a Dorottyában, igaz, egy kissé hozzám kellett „ala­kítani-domborítani” a szerepet. Ezt megelőzően Vénuszként kissé már tartottam a szerep szerinti falmászástól, így nem is bántam, ha a szabadtéri előadásokon ezt a jelenetet elmosta az eső... Most már nagyon vágyom vissza, hiányoznak a színésztársak, a próbák, a kihívások, a színpad, a közönség. Veronika lányunk már hét hónapos, viszonylag könnyű ellátni, így ősztől ismét játszani szeretnék.

– Te azon kevesek közé tartozol, akik kisebbségben élőként vették a bátorságot, és nekivágtak a budapesti színművészeti főiskolának. Nagy kudarcként élted meg az utolsó rostán való kiesést?

– Igen, nehéz volt feldolgozni a történteket. Most úgy látom, én minden tőlem telhetőt megtettem, hisz hatszáz jelentkező közül bekerültem az első húszba, ami szintén nem kis teljesítmény. Nagyon erős volt a mezőny, együtt vizsgáztam például a mára sztárként ismert Bodó Viktorral és Dobó Katával. Ez a vonat most már véglegesen elment, de bízom a társulatunkban, ahol otthon érzem magam, és színészbarátaimban, akiktől szintén nagyon sokat tanultam és tanulhatok a továbbiakban is.

– Emlékezetes születésnap, különleges ajándék?

– Volt ez is, az is. A 16. születésnapomra például egy tig­ris­boxer kölyökkutyát kaptam ajándékba, amit nagy örömömre én nevelhettem fel. Egy télen aztán Bébi kilenc kiskutyával lepett meg bennünket, felborítva az egész család megszokott életmenetét. Naponta többször kellett tisztába tenni, etetni a kölyköket, aztán pedig meg­bízható gazdát találni nekik. Akkor megfogadtam, hogy többé soha nem akarok kutyaalmot látni. A legemlékezetesebb születésnapom a huszadik volt, amit baráti kör­ben ünnepelhettem. A „szűk” csapat 30-35 fiatalt jelentett, akikkel reggelig buliztunk, táncoltunk. A színházban is rendszeresen felköszöntjük egymást, apró ajándékokkal kedveskedünk az ünnepeltnek. Nagyobb bulikat időhiány miatt nemigen szervezünk, a baráti figyelmesség, közös koccintás azonban soha nem marad el.

– farkas –