Tóth Lajos: A belső feszítőerő teszi a képet képpé

Isten éltesse!

2002. szeptember 6., 02:00 , 86. szám

Tóth Lajos festőművész 1948. szeptember 9-én szü­letett Szürtén. Gyer­mek­ko­rában gyakran járta a szür­tei határt, rajzolgatott Ko­lozsváry László barátjával. 10 éves korától az ungvári Pionír­palota keramikusi és képzőművészeti szakköreit látogatta.

– A Révész Társaság egy­kori elnökeként mire emlék­szik a legszívesebben?

– Hála Istennek, a 11 év alatt rengeteg élménnyel gazda­god­tam. Mintegy hetven kiállí­tá­sunk volt, a legkisebb kárpátaljai falu­tól kezdve a magyarországi cso­portos és egyéni tárlatokig. Min­den második évben volt egy-két nagyobb kiállításunk az Ungvári Szép­művészeti Múze­umban vagy Budapesten. A te­tő­­pon­tot 1999-ben a Varsói Ma­gyar Kul­tu­rális Intézetben, il­let­ve 2000-ben a Hannoveri Expo magyar pavilon­já­ban való be­mu­tat­ko­zá­sunk jelen­tette. Ezenkívül még a vezető magyar mű­vészekkel kia­lakított kapcso­la­tokra vagyok büsz­ke.

– Mi az, amit át szeretne adni a mai nemzedéknek?

– A művészetet nem lehet taní­tani, ez elsősorban átélés kér­dé­se. Szert lehet tenni egyfajta mes­­ter­ségbeli tudásra, de úgy van ez, mint a költészetben: bár sokan írnak csinos, szép verset, attól ők még nem költők. A belső feszí­tőerő az, ami képpé teszi a képet, ezt azon­ban nem lehet átadni. Ugyan­ak­kor a fiatal tehetség még befo­lyá­sol­ható, ezért fontos, hogy olyan em­berekkel találkozzon, akik jó irány­ba terelik. A kár­pát­aljai fes­tészet fejlődésének legna­gyobb akadálya az elmúlt rend­szer­ben a bezártság volt, a mű­vész nem utazhatott, nem láthatott.

– Vannak kedvenc témái?

– Arra törek­szem, hogy meg­mutassam ezeréves tör­­té­nelmünk érté­keit, hogy helyük­re ke­rül­je­nek a dolgok, s az em­be­rek tud­ják, honnan jöt­tünk. Szeretném bemutatni apáink, anyáink életét, ün­nepeit, hét­köz­nap­jait mind­azoknak, akik pél­dá­ul már nem tudják, hogyan kell megfogni a kaszát. Most épp idős emberekről készí­tek sorozatot Tisztelet az idő­sek­nek címmel. Előkészítés előtt áll egy portrésorozat is. Kárpát­al­ja jeles ma­gyar­jait szeretném megfesteni, azokat, akik gaz­da­gí­tották a kár­pát­aljai magyar kul­tú­rát, akik nem alkudtak meg – kép­zőmű­vé­sze­ket, zenészeket, irodalmárokat, ugyanakkor az egyszerű falusi tanítót, nyom­dászt is.

O. T.