Ady Endre: Halottak napján

2002. október 1., 02:00 , 94. szám

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz’ percről percre temetünk.

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

– Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

 

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk –

– Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

 

Ady Endre ebben a költeményében is az élet tel­jes­ségét érinti meg. Bár két, más-más han­gu­latú sza­­­kasz­ba vannak sűrítve a vers gondolatai, mégis inkább kerekséget érez az olvasó, és kevésbé ellentétességet. A gyász­nap és az ünnepnap azonos érzelmi helyen való felemlegetése nem szembenállást eredményez, hanem feloldódást. A szomorúság kézen fogja a természetes életkedvet. Az élet pedig önmaga rangjára emeli az elmúlást, és mégis életigenlést érez az olvasó.

A létezés itt a halálban érti meg magát, azzal kiegészülve válik teljesen egésszé. Ezt mindennél jobban bizonyítja a sírhatunk szónak is az azonos helyen való szerepeltetése. Két versszak két hangulatában, de ugyanazon a helyen szerepel ugyanaz a szó. Ez nagyban elősegíti a teljesség érzetét. Sírhatunk örömünkben és sírhatunk bánatunkban – az egyikben mindig ott bujkál a másik. Mégis különös egyensúly ez: mindenképp a létezés javát szolgálja.

A vers további gazdagságára utal a „Dobjuk el a tettető álcát” felhívás. Ez egyszerre utal az emberi viselkedés színpadiasságára, valamint arra az igazságra, hogy az ember a szokások rabja is egyben. A költői gondolat ereje ebben is életpárti.

Penckófer János