Missziósok Indiában

Magyar tanárok Keleten

2002. december 13., 01:00 , 100. szám

A misszionárius szó hal­latán sokunknak talán azok az afrikai dzsungelekben se­rénykedő fehér bőrűek jutnak az eszünkbe, akik a mostoha körülményekkel dacolva igye­­keztek hitre téríteni a bennszülötteket. Nemrég egy olyan magyarországi misszionárius család töltött néhány napot Kárpátalján, akik India gyermekeinek oktatására vállal­koz­tak. Jó András és fe­le­­sége, Angelika há­rom évet töltött a ke­leti országban, s mint mondják, a ne­héz­ségek ellenére sike­rült otthon érezniük magukat.

Angelika: A Károli Gáspár Református Egyetemre jártunk mindketten, András an­gol–református hittan, én angol–evangélikus hittan szakon. Egy indiai nemzetközi iskolába kap­tunk meghívást tanárként 1999-ben, Andrást zene és hittan ok­tatására, engem hitoktatásra kértek fel. Az iskola Dél-Indiában, Ko­dai­kanal városában volt, ere­de­tileg misszionáriusok gyermekei­nek szánták, de ma már főleg indiai gyerekek járnak ide.

– Mennyiben tér el az indiai élet az otthon megszokottól?

András: Nagyon sok hason­lóság van, az emberek mindenhol emberek. Mindemellett sok olyan dolog van, ami kulturális sokk­ha­tásként éri az embert. Hihetetlenek a higiéniai fogyatékosságok, az ivóvíz hiánya, a nagy meleg is komoly akadálya annak, hogy az ember jól érezze magát. A fő prob­lémánk azonban az volt, hogy messze volt a családunk, egy éven keresztül kellett spórolni a hazaútra.

Angelika: Ezzel együtt ne­künk valahogy kevesebb gondunk volt, mint a nyugati kollégáinknak. Míg ők még mindig szenvedtek egyik-másik problémától, mi már régen feltaláltuk magunkat. Sok népszokás hasonlít a hazaiakra, egyik tavaszi ünnepségükön pél­dául a termékenységet ünnepelve vízzel és színes festékekkel lo­csolgatják egymást.

– Milyen furcsaságokat tapasztaltak?

Angelika: Érdekes volt, hogy ott a bal a tisztátalan kéz, nem szabad semmihez sem hozzányúlni vele, ételeket, embereket csak jobb kézzel szabad érinteni. Ha valaki­nek az otthonába mennek, leveszik a cipőjüket, s ugyanígy tesznek templomba lépéskor is.

András: A tamilok újévkor felcicomázzák a haszonállataikat, pöttyös­re festik őket, édes tejberizst és alkoholt adnak nekik. A kaszt­rendszer még ma is fenn­áll. Hivatalosan ugyan megszűnt az ún. érinthetetlenek státusza, ennek ellenére még min­dig vannak temp­lomok, ahová kaszton kívüli nem léphet be. A mai napig a szülők választanak a gyerekük­nek házastársat. Viszont a szabó pél­­dául garantáltan jó munkát végez, mert kiskora óta a nem­ze­dé­kek során átadott tudományt gya­korolja.

– „Indiaivá” kellett válniuk ott-tartózkodásuk idejére?

András: Nem. Ugyanakkor sok amerikai például egy kis Ame­rikát rendezett be a lakóházában, míg mi nem akartuk átalakítani a szolgálati helyünket, és ezt a he­lyi­ek is jó néven vették.

Angelika: Az öltözködés te­kin­tetében például változtatni kel­lett szokásainkon. Nem lehetett ujjatlan ruhában járni, földig érőnél nem lehetett rövidebb a szoknya. Iszonyú meleg a viseletük, de nagyon szemérmes, és gyönyörű színekkel, gyönyörű anyagokból készítik ezeket az indiai ruhákat. A nőknek általában hosszú hajuk van, amit hátul össze kell fogniuk. A homlokukon viselt bindi, a házasságot jelző pötty színezete eredetileg a különböző kasz­tok­hoz tartozást mutatta, de ma már a ruha színével harmonizál, és kislá­nyoknak is gyakran fel­ra­gaszt­ják. Az orrbavaló, a láb­gyű­rű, bokalánc viseletét az ide­ge­nektől nem várják el, de ha fel­te­szik, akkor nagyon örülnek neki.

– Megváltozott-e az ér­ték­rendjük az indiai tartózkodás alatt vagy annak hatására?

András: Előzőleg többször jártunk Nyugaton, és mindig azt a következtetést vontuk le, hogy hozzájuk képest milyen nyo­morúságban élünk. Most már tudjuk, hogy minden viszony­lagos. Látjuk, hogy Kárpátalján milyen szerények a körülmények, de In­di­á­ban még ennél is többet kell küz­deniük az embereknek a meg­él­hetésért, sokkal mostohább állapotok között.

Olasz Tímea