Egy kárpátaljai a Kilimandzsáró lábánál

Ínség és boldogság a sárkunyhókban

2002. december 27., 01:00 , 102. szám

Fodor Gusztáv lelkész, a Dorcas nemzetközi segélyszervezet kárpátaljai koordinátora nemrég Afrikában, a Kilimandzsáró lábánál, Tanzániában és Kenyában járva bizonyosodott meg arról, hogy a szegénység mennyire viszonylagos fogalom. Mint mondja, Kárpátaljára jellemző egyfajta szegénymentalitás, nyújtjuk a kezünket a segítségért az ég és az emberek felé, holott mások a sárkunyhókban is meg tudják találni a boldogságukat.

–Az utazás célja az volt, hogy kicsit jobban megismerjem a Dorcas családját, bekerüljek a szervezet vérkeringésébe, s hogy szélesedjen a látóköröm a segélyszervezet, a világ és az egyházak tekintetében. A Dorcas támogatásának 75%-a Afrikába irányul, nagyon sok üzletember kész segíteni a szervezet munkáját. Némelyek közülük például egy-egy iskola építésének költségeit vállalják, mások eszközökkel, élelemmel támogatják a missziót.

– Milyen az afrikai szegénység?

– A szegénységet sok minden befolyásolja: a nép mentalitása, történelme, az éghajlat. Nomád életkörülmények között élő embereket láttam kunyhókban, amelyeknek tehéntrágyából és sárból tapasztották a falát, a teteje bambusznád volt. Ezekben a kunyhókban nincs áram, nincs víz, tíz tehene van egy családnak, meg négy-öt gyereke. A mi életszínvonalunkhoz képest tehát nagyon szegények, de ők boldogak voltak azok között a körülmények között is. A valódi szegénységet én abban látom, hogy tanulatlanok, nincs munkalehetőség, és nagy a vízhiány. Az ország lakosságának nagy része AIDS-es, de sokan továbbra sem tudják, hogyan védekezzenek ellene.

– Miben tud segíteni a Dorcas ezeknek az embereknek?

–A Dorcas vezetői nem nyugatról irányítják a munkát, hanem igyekeznek széles látókörű, istenfélő, érző szívű helybeli vezetőket keresni. Több olyan programot néztünk meg, amelyekkel a gyermekeket segítik. Például Nairobi lakosságának 70%-a nyomornegyedekben él, aprócska bádogkunyhókban, keskeny labirintusszerű utcákban, ahol a szennyvíz a házak alatt folyik el, hemzsegnek a patkányok, gyakoriak a betegségek. Ez a környezet a bűnnek a fészke. A Dorcas munkatársai itt 8-10 éves utcagyerekeket hoznak vissza a halál torkából, otthont, ételt biztosítanak számukra, írni-olvasni tanítják őket, szakmát adnak a kezükbe. Meglátogattunk Tanzániában és Kenyában olyan falvakat, ahol számítógép-osztály indult az egyház védnöksége alatt a dzsungel közepén, a gépek működtetéséhez napenergiát használnak. Láttam fodrászatot is a dzsungel mélyén, varróiskolát, ahol gyakorlásképpen papírzsákból varrnak ruhákat. Láttam röplabdázó, futballozó fiatalokat és folyógátakat, amelyekkel meghosszabbítható az esős évszak áldása.

– Miben különbözik az afrikai emberek mentalitása az európaiakétól?

– Nagyon kedvesek, ugyanakkor nagyon lassúak, csendesek, szelídek. Nem élnek olyan fordulatszámon, mint az északi emberek. Ha hozzánk fekete bőrűek jönnének, egy kicsit tartózkodóan viselkednének velük az emberek. Mi ugyanilyen furcsák voltunk az ő szemükben, de bennünket nem utasítottak el. Az is érdekes volt, hogy nem találtunk olyan helyet, ahol a gyerekek ne beszélték volna az angolt is a helyi szuahéli nyelv mellett. Megkérdeztem egy maszáj férfit, hogy ha a fiam el szeretné venni a lányát feleségül, mi lenne a teendő. Azt válaszolta, hogy ha nincs negyven tehenem, negyven kecském és negyven birkám, szó sem lehet az esküvőről. Nagyon komoly dolog ott a házasság, a férfiaknak meg kell dolgozniuk a feleségükért. Én úgy fogalmaznék, hogy Afrika a szegénység és a szépség országa. Sok helyen még érintetlen a természet, de Tanzániának vannak olyan vidékei, ahol havi 3-4 dollár az átlagjövedelem. Nem igényesek. Azt mondta nekem az egyik asszony, hogy ha kapnak egy évre 100 kg babot, annyi elég nekik a túléléshez. A gyerekek csokoládé helyett cukornádat rágcsálnak. Levágják, megtisztítják, ez nekik az édesség. A ruhatáruk is nagyon szegényes, négy-öt öltözet ruhájuk ha van, egy ruhában eljárnak hetekig. Annak ellenére – vagy talán éppen azért –, hogy hihetetlen szegénységben élnek, viszonylag magas az átlagéletkor, sok 80-90 éves emberrel találkoztam. Nem láttam temetőt, az emberek a halottaikat a házuk mellett temetik el jeltelen sírokba.

– Fogékonyak az új iránt ezek az emberek?

– Amit be tudnak építeni a közösség életébe, azt átveszik. A globalizáció egyik átka, hogy ez leginkább a külsőségekben, másodlagos dolgokban nyilvánul meg. Például nem volt olyan falu, ahol ne lehetett volna kólát kapni, a helybéliek európai zenét hallgatnak. Büszkék arra, hogy kólát, európai söröket ihatnak. Nagyon sok maszáj már nem a hagyományos piros köntösben jár, nem hordja az ősi ékszereket. Félő, hogy előbb-utóbb elveszítik a kultúrájukat.

– Milyen tanulságokat hozott az út?

– Megtapasztaltam a közösség, az összefogás erejét. Az a csónak, amelyben mindenki evez, sokkal gyorsabban halad, mint ha egy evez, a többi pedig csak nézi vagy kritizál. Megtanultam azt is, hogy nem feltétlenül nekem kell minden problémát megoldanom, elég, ha megkeresem a megfelelő embereket, akik már megtalálták a megoldást, csak hiányzik a megvalósításhoz az anyagi segítség.

O. T.