Tűzszünet Kijevben

A szappanopera folytatódik

2003. január 10., 01:00 , 104. szám

Az ukrán politika az év végén újabb fordulatot vett: véget ért a parlamenti hadiállapot. Mivel pedig a politikai szezon január közepétől kezdődik, újból van idő egy év végi utóelemzést megereszteni.

Az óévzáró politikai szenzáció, ahogy illik, jó hír: a parlamenti ellenzék és a hatalompárt megegyezéssel fegyverszünetet kötött. Azonban a politikai küzdelmek, a játékelmélet nyelvén szólva, többnyire záró végösszegűek. Egyszerűbben: ami nyereség a győztesnek, az ugyanolyan méretű veszteség a legyőzöttnek. Így van ez az év végi fegyverszünettel is.

A megállapodást ugyanis nem a hatalompárt egésze kötötte az ellenzék vezetőivel, hanem a miniszterelnökhöz és a do­nyec­kiekhez kötődő frakciók (Régiók, Európai Választás) a Mi Uk­rajnánkkal, valamint Tyi­mo­sen­kóékkal és Morozékkal.

Ahogy illik egy kompromisszumnál, mindkét fél tett engedményeket. Az ellenzék által elkönyvelt legnagyobb eredmény a bizottsági vezető posztok megtartása volt, megtoldva egy ígérettel, hogy a közeljövőben nem is próbálják azokat elvenni. Ráadásul ezzel a többség elvileg elismerte az előző szavazás érvénytelenségét. A kormány – tekintsük Janukovics miniszterelnök érdekeit kormányérdeknek – kapott egy költségvetést, aminek a kiadási oldalából lefaragtak pár milliárdot, ily módon teljesíthetővé téve azt. Ráadásul ígéretet kaptak az együttműködésre is a gazdasági – értsd költségvetés-növelő – törvények meghozatalában. Nem beszélve arról, hogy a normális szavazás újraindításával az ellenzék hallgatólagosan elismerte a nemzeti bank elnökének a cseréjét is. Közös nyereségnek tekinthető a pénzmosásellenes törvény megszavazása. Még inkább az, hogy a parlament újrakezdheti normális működését. Van rá esély, hogy a megállapodás a jövőben is működik majd, így a kormány biztos parlamenti háttérrel foglalkozhat a gazdasággal, az ellenzék pedig megkaphatja a legfontosabb politikai törvényt, a listás rendszerű parlamenti választásról.

A kép azért nem idilli, mert a vesztesek továbbra is befolyásolják az eseményeket.

A fő vesztes Viktor Med­vedcsuk szocdemvezér, az elnöki adminisztráció vezetője, talán a legrámenősebb a hatalompárti táboron belül. Az, hogy a do­nyec­­kiek meg mertek egyezni az ellenzékkel, az számára az eddig elszenvedett legnagyobb csapás a tavaszi választási eredmények óta. Ha ugyanis a parlamentben megszűnik a hadiállapot, nem parancsolgathat az elnök nevében a parlamenti többségnek. Részben alighanem ez is volt az oka a különalkunak. Medvedcsuk konkurensei ki akarnak bújni ellenségük direkt kontrollja alól. Persze a különalkut a harci cselekmények kellős közepén minden hadvezér árulásnak tekinti.

Így aztán a kárvallottak közé kell Kucsma elnököt is sorolni. Pontosabban ő saját magát sorolta ide, amikor viccet mesélt az eseményt követő sajtótájékoztatón. A vicc elég régi és közismert, úgyhogy a Kárpátalja viccrovatába esetleg nem is kerülne bele. Az orosz viccek Mórickáját közismerten Vovocs­kának hívják. A kiapadhatatlan orosz Móricka-viccek egyikében a háború után a tanító néni arról kérdezi a gyerekeket, mivel járultak hozzá a győzelemhez. A gyerekek sorolták is, hogy ki a kór­há­zakban, ki a gyárakban segédkezett. Vo­vocska pedig azzal rukkolt ki, hogy ő meg lőszert hordott a frontra a katonáknak. Az ekkora hősiességen elképedt tanítónő rákérdez, hogy mit szóltak ehhez a katonák. Mire Vovocska: „Ja, Ja. Zehr gut, Voldemar”.

A célzás Volodimir (beceneve Vovocska) Litvin korábbi adminisztrációfőnöknek, jelenlegi házelnöknek szólt. Litvin volt ugyanis az egyik fő békéltető és a hatalompárti (annak Med­ved­csuk-ellenes része)–ellenzéki paktum nyélbe ütője.

A hatalompárti sereg tehát összekavarodott, még mielőtt igazán belejött volna az együttmenetelésbe, s amíg valami hasonló nagy összeveszés nem következik be az ellenzéki táborban is (persze előbb-utóbb be fog), újból a hatalompárti intrikák kerülnek előtérbe, ahogy illik is egy bizánci hagyományokon nevelkedett politikai elithez.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a keleti despotizmusnak is vannak mintázatai. Ilyen a szultán–nagyvezír szereposztás a hatalom csúcsán, ami nekünk, magyaroknak történelmi múltunk (kb. 300 évi háborúzás a törökkel) folytán ismerős. Ezek szerint a Szultán hatalma nagy részét, valamint a felelősség egészét átadja a Nagyvezírnek, aki a nevében intézkedik. Ha gyenge a szultán és erős a nagyvezír, az utóbbi lehet az ország tényleges irányítója. Ennek a hatalomnak azonban nagy az ára: a vesztes csatákért éppúgy lehet selyemzsinórt kapni, mint a győztesekért, mert ilyenkor szokott fellobbanni az uralkodó féltékenysége, és erre játszik rá a többi pasa is.

Ukrajnában idáig csak Lazarenko kapott igazi selyemzsinórt, mások – mármint a nagyvezírek és pasák közül – többnyire megúszták hosszabb-rövidebb ideig tartó száműzetéssel. Kravcsenko volt belügyminiszteré például nemrég ért véget az adóhatóság élére történő kinevezésével. Csakhogy ő is a jelenlegi nagyvezír esküdt ellensége.

Az ukrán nagypolitika a mostani fordulattal újabb példáját mutatja annak, mennyire hasonlít a szappanoperára. Elképesztő fordulatokat produkál, holott ugyanazok a szereplői, akik nem nagyon távolodhatnak el saját karakterüktől. A mieink forgatókönyvét azonban brazil toll­­nokoknál tehetségesebb szerzők írják, egyenesen a történelemkönyvekbe, így biztosak lehetünk benne, hogy a váratlan csavarokból bekövetkezik még néhány a történet végéig.

SZ. K. M.