„Tetszett nekünk a katonaélet”

Páncélostizedes a Don-kanyarban

Ha Némethi Endre Béla naplót ír, többkötetes regény készülhetett volna élettörténetéből. Árva gyermekként nőtt fel a técsői születésű férfi, de a nagy rokonságnak köszönhetően élt Romániában, a mai Magyarország területén és számos más településen is, végül Beregszászban állapodott meg. Kalandos élete folyamán harcolt a Don-kanyarban is, a magyar hadsereg páncélostizedeseként.

– Nagyapám szabónak taníttatott. Éppen megkaptam a felszabadító levelem, amikor a magyar hadsereg katonákat toborzott – meséli az immár nagypapakorú Endre bácsi. – A barátaimmal kaptunk az alkalmon, nagyon tetszett nekünk a magyar katonák ruhája, ápoltak, tiszták voltak, minden álmom az volt, hogy katona legyek. Amikor megkérdezték, hová szeretnék kerülni, mond­tam, hogy mindegy, csak minél messzebbre innen. Így helyeztek Nagyatádra 1940 decemberében. Eleinte a térképen sem találtuk ezt a települést. Kezdetben az irodára osztottak be, majd elvégeztem az altiszti iskolát.

– 1941-ben Horthy Miklós parancsára egy gyorsan mozgó ezredet alakítottak fiatal, húsz-huszonöt éves, iskolázott fiúkból. Mi voltunk a harmincadik harckocsiezred, Kecskemét, Gyöngyös, Esztergom mellett gyakorlatoztunk. Egy kocsiban négyen ültünk: a parancsnok, a rádiós és a két tüzér. Én voltam a rajvezető.

– A következő év februárjában bevagoníroztak bennünket, Rigában kötöttünk ki, onnan mentünk tovább. Nem volt veszélytelen az út. Emlékszem, egy hídon haladtunk keresztül, egyszer csak a mozdony és két vagon eltűnt a folyóban, a har­madik pedig csüngött a levegőben – mint kiderült, lett partizánok robbantották fel a hidat.

– Fehéroroszországból jó ideig nem tudtunk továbbmenni, ugyanis a brjanszki erdőn kellett volna átvágnunk, amely szintén hemzsegett a partizánoktól. Amikor az erdő szélére értünk, már tudták, hogy ott vagyunk. Egy alkalommal észrevettük, hogy a szélmalmokkal jelezték a mozgásunkat. Valahányszor megálltunk pihenni, a szélmalmok is megálltak.

– A Don-kanyarnál Urlivnál volt a legnagyobb páncélos csata, azt szerencsésen megúsztuk. A németeknek erős harckocsijaik voltak, minket viszont csak áltattak, hogy ha átjövünk a határon, minden szükséges felszerelést megkapunk. Végül a nyári egyenruhánkban teleltünk át. A dicsőség viszont mindig a német hadseregé volt, róluk írtak az újságok, minket meg sem említettek.

– Amikor csatában voltunk, nem azt figyeltük, merre járunk, hanem elsősorban arra vigyáztunk, hogy ki ne lőjenek minket. Egyszer elértünk egy nagy töltéshez. Jelentettem a parancsnokomnak, hogy elérkeztünk a Don­hoz, ő utasított: tovább kell menni. Hiába mondtam, hogy azonnal szétlőnek minket, két oldalt tüzérek várnak, a parancs az parancs, menni kellett tovább. Nekem volt igazam, nem tettünk meg öt métert, máris a levegőbe repültünk. Azóta is magamon hordom a jegyeit. A jobb karomat eltalálta egy lövedék, a bal csuklóm és a lábam eltört, a fogam kiesett. Kevesen múlott, hogy nem a csúnya, zsíros folyóba estem. Már éppen készültünk kiugrani a kocsiból, a vészkijáratot is kinyitottam a többieknek, ők ki is jutottak, de mire én is felhúztam magam a kijáratig, felrobbant a kocsi. Segítségért kiabáltam. A szekszárdi gyalogság két katonája jött értem. Az egyik rögtön elkötötte a kezeimet, feltettek egy nyitott autóra és vittek a kötözőhelyre. Valami pajtaféle volt, sorban feküdtek a betegek. Nem voltam már magamnál, de nem engedtek elaludni.

– A harctérről Lembergbe kerültem, azután Kassára, a hadikórházba, ahonnan hadirokkantként jöttem ki. Ennek ellenére nem engedtek haza. Zentán a gazdasági hivatal főnöke lettem, onnan szereltek le később.

A leszerelés után sem a nyugalom évei következtek Endre bácsi számára. Megjárta Szoly­vát, évekig szenvedte a beszpeka üldöztetéseit. Ennek ellenére minden bajból élve került ki, mert, mint mondja, Istennek valami különleges terve lehetett vele. Azt még nem tudja, mi okból kellett ilyen regényes életutat megélnie, de a nagyapjától tanult módon kutatja a Biblia írásait, s hiszi, előbb-utóbb megérti a most még érthetetlent.

Lejegyezte: O. T.