„Mikor harántokon vagyon vonítás”

2003. január 24., 01:00 , 106. szám

Azt nyilván sokan tudják, hogy a magyar írásrendszer a latin ábécén alapszik. Arról viszont talán már nem mindenkinek van tudomása, mi az oka annak, hogy a magyar ábécében olyan betűk is vannak, amelyek a latinból hiányoznak. Nem sokan tudják például, mivel magyarázható, hogy – a latinnal ellentétben – sok magyar magánhangzón található úgynevezett mellékjel: pont vagy ékezet. Ilyen, a latin írásrendszerből hiányzó mellékjeles magánhangzót jelölő betűnk az á, é, í, ó, ö, ő, ú, ü, ű.

Ezeknek a betűknek a kialakulása hosszú történeti folyamat eredménye. Amikor a magyar nyelven írni kezdtek, hamar ráébredtek arra, hogy a magyar és a latin nyelv hangállománya nem teljesen azonos. Az írásjegyek pedig a hangokat (fonémákat) jelölik. Ha azonban valóban magyarul szerettek volna írni, akkor azokat a hangokat is jelölni kellett, amelyek nincsenek (nem voltak) meg a latinban, és így a latin ábécéből is hiányoznak. Új írásjegyek kitalálása és bevezetése viszont sokkal nehezebb folyamat lett volna, mint az, hogy a már meglévő betűkészlet felhasználásával jelöljék a latinból hiányzó, de a magyarban megtalálható hangokat. Elsőként az első magyar nyelvű bibliafordítók kezdték a sajátos magyar hangok minél pontosabb jelölése céljából használni a mellékjeleket a 15. században, abból az alapelvből kiindulva, hogy minden hangot külön betűnek kell visszaadnia az írásban. Korábban ugyanis például az o betű jelölte az o mellett az ó és az ö, ő hangot is. Bár kezdetben nem azokkal a mellékjelekkel látták el a betűket, mint ma, a 15. században kidolgozott elv és hagyomány nagy hatással volt a magyar írásrendszer és helyesírás fejlődésére.

A mellékjeles betűk „feltalálása” jótékony hatással volt többek között a magyar olvasástanításra is. A hányatott életű prédikátor, Dévai Bíró Mátyás Ortographia Ungarica, azaz igaz írás módjáról való tudomány (1538 körül) című könyve például, amely egyszerre volt nyelvtan, helyesírási-kalauz és olvasástanítási útmutató, alapos és részletes magyarázatokkal veszi sorra az ábécé hangjait, és bőséges fejtegetésekkel, jól megválasztott példaanyaggal szemléltetve mutatja be a különféle mellékjelezett, sajátos magyar hangzók pontos és megfelelő kiejtését. Az a – á betűk olvasását például így tanítja: „Ezt miért hogy két módra szoktuk mondani, meg jegyezzük /= jellel látjuk el/ az egyiket, hogy megismerjük a másiktól. Mikor harántokon vagyon vonítás /=vonás/ felette, akkor jól feltátott szájjal kell kimondani, mint ez ighében /=szóban/: bárány. Mikor pedig semmi sincs felette, akkor nem mondjuk olyan feltátott szájjal, mint: arany.”

csani