Németh László: Élet árvája

2003. január 31., 01:00 , 107. szám

Kit a hét szent mirígy élni ajzott

S elröpített a sors vad íjja,

Boldogok a vasfejű, szálló nyilak

A víg messze csókra híjja

S löki az ösztön, a bús akarnok.

 

Formált az Isten, de egyik ujja

Hozzám se ért és most már nézhet,

Kimaradt egy szent, szükséges lendület

S bár ezer tűz mozgat, éget

Egy híjján halott a mestermunka.

 

Gondolatmáglyát így nem etettek

És nem evett így embert csókvágy,

De nincs magamért küzdeni akaratom,

Vetésemet legázolják.

Vagyok magamhagyó bús eretnek.

 

Gyémánt voltam én, de léhán foglalt

A nagy ékszerész s most kihullok.

Szerettem a tétova fellegeket

S ellöktek orv földi hurkok

S rongy ember, ki a világra nem vigyáz.

 

Németh László költeményeiről csak nagy ritkán esik szó, pedig az Élet árvája című verse is bizonyítani tudja, egyáltalán nem kicsi az a költői tehetség, amelyet megölt, amelyet elfojtott magában a szerző. Ezek a versek azért kerülnek hátrébb az értékrangsorolásban, mert írójuk egyéb műfajokban olyan jelentőset alkotott, hogy azokhoz képest látszanak halványabbaknak. Mások ilyen tehetséggel egész életük során írják verseiket, s egész életműveket hagynak hátra. De Németh László rendkívüli egyénisége és sorsfelismerő világszemlélete épp abban is megmutatkozik, ahogyan hagyta, hogy „a történelem beléfojtsa a lírát”, hogy aztán egy sokkal tágabban értelmezett költészetet hagyjon örökül az utókorra.

Németh László hatalmas életműve ugyanis egyetlen óriási költői alkotásnak is tekinthető, amelyben dráma, regény, önéletírás, tanulmány, esszé, vers és minden más szerves egységet alkot. Az Élet árvája című verse fölkelti az olvasói érdeklődést: miben is áll a szerző efféle „gyémánt” volta, s valóban „kihullott” volna ez a gyémánt, melyet „léhán foglalt / A nagy ékszerész”...

Penckófer János