2003. február 7.

„Vedd a te fiadat, ama egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el a Mórijának a földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondok neked.”
1. Mózes 22,2

A Biblia egyik legmegdöbbentőbb története ez, mégis ez a próbatétel Ábrahám hitélményének a csúcsa. Nem akkor a legnagyobb a hite, amikor minden rendben van, és akadály nélkül mennek a dolgai, vagy amikor áldásokban részesül. Akkor a legnagyobb a hite, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kéri tőle. Nem véletlenül próbál bennünket Isten, megvan az értelme minden könnycseppnek, minden nyomorúságnak. Próbára tesz bennünket, hogy kiderüljön, mi van a szívünkben, s hogy kié a szívünk. Így kér bennünket a Példabeszédek könyvében: „Adjad, fiam, a te szívedet nekem!” Olyan sok mindent hajlandó lenne odaadni az ember: odaadja idejét, pénzét, erejét, a szívét azonban nem akarja odaadni.

Amikor Isten arra kéri Ábrahámot, hogy áldozza fel fiát, akit a legjobban szeret, akkor többet kér, mint az életét vagy a szívét. Ábrahám életében az a legnehezebb reggel, amikor elindul a Mórija hegye felé. Milyen menet lehetett az, amikor apa és fia együtt mentek a vesztőhely felé? Egy olyan útnak az előképe ez, amely több ezer évvel később történt. Ugyanígy ment Jézus a Golgota felé, vállán a súlyos kereszttel, ajkán a kérdéssel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Hiszen Isten nem kímélte meg fiát attól, amitől megmentette Ábrahámot. Izsákért kiáltott az angyal, és egy bárányt áldoztak fel helyette, de Jézusért nem kiáltott senki. Õt elhagyta az Isten, hogy velünk lehessen. Megátkozta Fiát, hogy téged megáldjon és áldássá tegyen mások számára is.

Legyen hát közös kérésünk és imádságunk a 481. dicséret: „Tégy, Uram, engem áldássá…oly sok a bús élet.”

Halász Dezső
nagymuzsalyi református lelkipásztor