Birosz János: „Magyar isko­­lás mellé magyar szülő kell”

Isten éltesse!

2003. február 14., 01:00 , 109. szám

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Birosz János neve mára fogalommá vált a Felső-Tisza-vidéken, amire rá is szolgált, hisz éveken át munkálkodott a szórványban élő kőrösmezői magyar közösség megmaradásán. János bácsi február 19-én ünnepli születésének 80. évfordulóját, mely jubileum alkalmából ezúton is kívánunk számára erőt, egészséget.

– Visszatekintve fiatalságára, mire emlékszik szívesen?

– A magyarok alatt erdőkerülőként dolgoztam, és bár még fiatal legény voltam, hamar kitanultam az erdészszakma csínját-bínját. Tiszteltem az erdőt (ma is szeretem), tanulnom is volt kitől, hisz három nagybátyám kereste erdészként a kenyerét. Akkor még volt gazdája az erdőségeknek, hírét se hallottuk a pusztításos fakitermelésnek. Emlékszem, az éves norma akkoriban nem haladhatta meg az 50 ezer köbmétert, a tuskókat alacsonyra vágták, a gallyat apróra égették, egyszóval rendet tartottak az erdőben. Miután bejöttek az oroszok és megjelentek az erőgépek, egyetlen év alatt egymillió köbméter fát is kivágtak, persze nem olyan aprólékos módon, mint korábban.

A háborús évekről nem szívesen beszél János bácsi, mint mondja, a rosszat jobb nem emlegetni. Magyar katonaként megjárta a hadifoglyok kálváriáját, a sors kegyelméből azonban hamar hazatért a büntetőlágerek poklából. 1951-től 1983-ig a helyi középiskolában dolgozott, nyugdíjba vonulását követően pedig a helyi római katolikus egyházközség és a magyar közösség javára munkálkodott. 1989-ben alapító tagja volt a KMKSZ helyi alapszervezetének, melynek azóta is elnöke.

– Tagság lenne, csak magyar is legyen – mondja, a kőrösmezői magyarság drasztikus fogyásán keseregve. – A háború előtti évekhez képest mára szinte felére apadt az itteni magyarok száma, ami részben az anyanyelvű iskola hiányának tudható be. Éppen ezért nagyon örvendetes, hogy sokévi vajúdás után az elmúlt esztendőben végre sikerült útjára bocsátani az első kőrösmezői magyar osztályt, majd a magyar óvodai csoportot is. Az iskolanyitó ünnepség résztvevőit ugyanakkor arra intettem, hogy minden gyerek mellé szükségeltetik még egy tanár – szülő, nagyszülő, aki magyarul kérdez rá: „Na, mit tanultál ma?”, és magyar szóval nevel, dorgál.

János bácsi élete manapság csendesen folydogál. A környék egykor neves vadászaként ma is szívesen emlegeti élményeit, hűséges vadászkutyáit. Egyetlen bánata, hogy „az idő bizony elszaladt”, és a korabeli jó cimborák mára mind a temetőben nyugszanak, egyikük sem élhette meg a nyolcvanadik születésnapját...

-farkas-