Angolok

Amerikában fogy a ragasztószalag: beragasztják az ablakokat, terrortámadásra készülnek. Angliában szintén tankokkal védik a múzeumokat – félnek. Nem tudom, hogy dühöngjek vagy nevessek ezeken a híreken. Az Egyesült Államokon nem csodálkozom, az egy agyonmanipulált társadalom, de az angolok másak. Vagy talán csak másak voltak? 1940. szeptember 7-én kezdődött a nagy „villámháború” Anglia ellen, ötvenhét napon keresztül szakadatlanul bombázták a németek Londont. Körülbelül ötvenezer ember halt meg, számtalan lakás megsemmisült, és sok fontos, ismert épület is megsérült: például a British Múzeum, a Tower, a Buckin­­gham-palota. De mindezek ellenére az angolok nem engedték megzavarni az életüket, nem féltek. Légiriadók és bombázások közepette is élték megszokott életüket. Majsz­kij, korabeli londoni szovjet nagykövet például így ír erről a visszaemlékezéseiben: „ A BBC rádióállomás szomszédságában állt akkoriban a „Queens Hall” hatalmas hangversenyterme, a BBC környékén lévő épületek nagyon szenvedtek a villámháborútól. A hangversenyteremben mindezek ellenére továbbra is rendeztek hangversenyeket. Egyik este feleségemmel mi is elmentünk. Legalább kétezer ember hallgatta a zenét a teremben, megkezdődött a német támadás, kijött a főrendező és bejelentette, hol található a legközelebbi légoltalmi pince. Kíváncsian vártam, mi lesz. Tíz ember emelkedett fel helyéről (pontosan megolvastam), a többi kétezer viszont teljes csendben tovább hallgatta a zenét. A zenekar csodálatosan játszott, úgy látszik, a fenyegető veszély megkétszerezte a zenészek lelkesedését.” Hát ilyenek voltak az angolok hatvan éve. Igaz, akkor tudták, hogy mitől nem félnek. Most pedig nem igazán tudják, hogy mitől félnek.

Tithli