Ne hagyjátok a templomot…

Tekeháza: Harcos múlt, reményteljes jövő

2003. február 21., 01:00 , 110. szám

A tekeházai református gyülekezet története igen változatosan alakult az évszázadok során. Korszakok jöttek-mentek, egyvalami azonban nem változott a faluban: a ragaszkodás a templomhoz. Már az első reformátusok is erről tettek bizonyságot, amikor az árvíz pusztításait megelégelve a Tisza bal partjára költöztek, s a hagyományok szerint 109 pár ökörrel húzták át fatemplomukat a folyón. Huszonhét évvel később, 1667-ben kezdtek hozzá a 400 férőhelyes kőtemplom építéséhez, nem is sejtve, mennyi harc fűződik majd falaihoz.

A gyülekezet tagjainak emlékeiben igen élénken élnek még a kommunizmus éveinek üldöztetései. Az akkori iskolaigazgató tornateremnek igényelte az Isten házát, a hívek azonban nemes egyszerűséggel nem adták át neki a templomkulcsot. 1962 januárjában a karhatalom emberei úgy döntöttek, bezárják a templomot. A nép ellenállására felkészülve, rendőrökkel vették körül az épületet. Lakat került az ajtóra, ami azonban nem sokáig „díszelgett” a helyén.

– A hatalom emberei még szinte ki sem értek a faluból – emlékezik vissza Oláh Margit néni –, amikor odajöttek a görög katolikusok, letépték a lakatot a templomról, mi pedig sírva, énekelve mentünk be. Az asszonyok mentek fel harangozni, mert az emberek féltek.

A gyülekezetben 22 évig nem volt lelkész, de a hívek minden vasárnap elmentek a templomba imádkozni és énekelni. Nem sokáig tehették azonban ezt büntetlenül.

– Azzal ijesztgettek bennünket, hogy aki a tiltás ellenére járni fog a templomba, 50 rubelt fizet csak azért, mert eljött imádkozni – mondja Oláh Gábor egyházgondnok. – Oláh András és Kócsi József vezették az éneklést, ők minden alkalommal fizettek, pedig nem veszekedni vagy inni jártak oda, hanem az Istent imádni. Volt munkahelyük, a községháza folyamatosan küldözgette a leveleket az igazgatónak a levonások miatt. Sokan nem is mertek itt templomba járni, hanem Királyházára vagy Gödényházára mentek. A görög katolikus templom nyitva volt, de a reformátusok nem mentek oda. Ki minek született vagy minek vallja magát, maradjon meg annak.

A hatalom emberei közben folyamatosan azon munkálkodtak, hogy bezárják a templomot. Több alkalommal kérték a gyülekezet vezetőitől az épület kulcsát, mindannyiszor hiába. „Azt gondoltuk, amíg a kulcs nálunk van, addig a templom a miénk” – írja füzetében Gérus Elza, aki a 60-as évektől kezdve naplószerűen rögzítette a templommal kapcsolatos eseményeket.

– Egyik alkalommal felszólították Kócsi Józsefet, hogy adja át a templom kulcsát, de ő nem volt hajlandó rá – meséli Oláh Margit néni. – Amikor erőszakkal el akarták venni tőle, eldobta a kulcsot, amit aztán valaki más felvett és eldugott. Amikor visszaadták a templomot, akkor derült ki, hogy Gál Jolán volt, aki felkapta és a szekrényébe rejtette.

„1983. február 26-án délelőtt 10 órakor elvették a templomot a tekeházai református gyülekezettől, melyet sok könny áztatott” – olvasható Margit néni édesanyjának, Sápi Erzsébetnek Bibliájában.

– Az államnál nem volt olyan, hogy valahová ne tudjon bemenni – mutatja a templom ajtaját az egyházgondnok. – Idővel találtak valakit, aki elkészítette a kulcs másolatát. Nem lehetett könnyű dolga, hiszen nagyon régi zár van az ajtóban. Akkor bejöttek és barbár módon szétvertek mindent. A fából készült berendezést baltával törték szét, majd elégették. Behoztak középre egy ravatalozót, két halottat temettek onnan, akinek nem volt senkije.

– Aki lábra tudott állni, mind a rendőrökkel és tűzoltókkal körülvett templomhoz szaladt – meséli Elza néni –, de csak tehetetlenül néztük a pusztítást. A rendőrök egy része veszekedett, a másik része sírt, de mit tehetett? A parancs az parancs.

A halottasházzá alakított templomot éveken keresztül senki sem használta, miközben a gyülekezet kénytelen volt a szomszéd falvakba járni istentiszteletre.

A 80-as évek derekán egymás után nyíltak meg a templomok, a tekeháziak is számos alkalommal küldtek kérvényeket a szélrózsa minden irányába, ám sokáig hasztalanul. Végül 1989 júliusában visszakapta üres templomát a gyülekezet, amely aztán nem egész egy hónap alatt megtelt ideiglenes bútorzattal. A nép megelégedéssel foglalta el helyét a padokban, de mindössze kilenc évig örülhettek a templomuknak. 1998. november 6-án a Tisza elöntötte a falut és a templomot, melynek berendezését részben sikerült megmenteni.

– Az árvíz után 30 cm-rel megemeltük a padlót – mondja az egyházgondnok –, a falakat átmeszelték, lelambériázták, de még mindig látszik, hogy helyenként nedves. Ennek ellenére nagyon szép lett a templomunk, gyönyörűség beülni a padjaiba.

Miért volt annyira fontos a tekeháziak számára a templom, hogy a bírságok, zaklatások ellenére is kitartottak mellette? Erre a kérdésre senki nem tud határozott választ adni, hiszen magát a kérdést sem értik. Az Isten háza szent, s ugyanúgy része az életüknek, mint az étel vagy a levegő. Sajnos gyermekeik számára már nem létszükséglet az istentisztelet, mondják sajnálkozva a harcos öregek, hiszen évtizedeken át azt sulykolták beléjük, hogy a vallás csak „ópium”. A mintegy 360 fős gyülekezet reménye azokban az apróságokban van, akik ma kíváncsiságtól csillogó szemmel hallgatják a hitoktató szavait. Talán a templomba lépve ők is tiszta szívvel tudják majd énekelni nagyszüleikkel: „Ím, béjöttünk nagy örömmel”…

Olasz Tímea