Vidnyánszky Attila: Utakat keresek a túlélésre

2003. március 7., 01:00 , 112. szám

A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak és rendezőjének, Vidnyánszky Attilának neve nemcsak a magyarlakta vidékeken cseng jól, de sikerrel hódítják meg a távolabbi színházkedvelők szívét is. Megható és egyben fájdalmas hallani a vastapsot, vallja a március 8-án született rendező. Mindig jó telt ház előtt játszani, de itthon duplán jólesik az elismerés.

– Gyermekként is határozottan a színház világa felé mozdultam, amiben nagy szerepe volt édesanyámnak és gyermekszínjátszó körének. Elég komoly szerepet kaptam itt gyermekszínészként és szervezőként egyaránt. Egy ideig a színészet iránt éreztem vonzalmat, de 7-8. osztályos koromban már rendező akartam lenni. Mindkettő másfajta adottságokat, gondolkodást igényel, s más a felelősség szintje is. A rendezőnek össze kell fognia, egészében kell látnia, mozgatnia, valamilyen rendszer szerint összeraknia a darabot. Ugyanakkor nem mehet fel a színpadra, már nem ronthat és nem javíthat az előadáson. Éppen ezért eléggé fájó pillanat, amikor kezdetét veszi az előadás. A rendező akkor már tehetetlen, a színészen múlik, mivé lesznek a rendező ötletei.

– Magyarországon jól cseng az Ön neve, mi a helyzet nálunk?

– Merem hinni, hogy itt is. Tavaly Ukrajna érdemes művésze lettem, ami óriási dolog. Nagy öröm volt számunkra, hogy a perifériáról, ezzel a pici színházzal ekkorra sikert érhettünk el, hiszen ez nem egyedül az én érdemem. Szeretnénk többet játszani Kárpátalján is, de nehéz, mert paradox módon az itt megtartott előadások többsége ráfizetéses. Pusztán a jegyek árából ma nem lehet finanszírozni például egy ungvári fellépés költségeit még telt ház esetén sem, hiszen csak a terembérlet több ezer hrivnya, ezért legtöbbször alkalomhoz kötődnek a fellépéseink. Valószínűleg így lesz ez még jó ideig, hiszen a gazdasági helyzet nem engedi meg a nézők többsége számára, hogy húsz hrivnyát fizessen egy színházjegyért, mi pedig szintén nem állunk olyan jól, hogy szponzoráljuk a saját játékunkat. Persze ennek ellenére mindig próbálkozunk, keressük a lehetőséget arra, hogy játszhassunk a hazai közönség előtt.

– Rendezői álmok?

– Arra várok, hogy egy új világ nyíljék meg előttem. Jövő januárban operát fogok rendezni Budapesten, s mindenképpen szeretném kipróbálni a filmet is, amelyhez már vannak forgatókönyv-ötleteim. Álmaim tehát vannak, és gondolom, maradnak is életem végéig. Ezek azonban nincsenek elérhetetlen messzeségben, tenni kell értük, és megvalósulnak. A világirodalom iszonyú meny­nyiségű izgalmas anyagot tartogat, s mindig vannak aktuális dolgok, amik felzaklatnak, foglalkoztatnak. Úgy érzem, nemcsak színdara­bokra érdemes gondolni, rengeteg téma van ezen túl is, ami méltó arra, hogy végiggondoljuk.

– Melyek azok a kérdések, amelyek a legtöbb előadásban visszatérnek?

– A színház nagyon jó menedékhely, az ember bezárkózik, és megfeledkezik a valóságról. S ha ráadásul nem kapcsolja be a tévét, akkor egész jól érzi magát. Nem igazán szeretem a napi eseményekre reflektáló színházat. Én nagyobb érvényű, összemberi kérdéseket tartok méltónak a színpadhoz. Egy idő óta a túlélés foglalkoztat, ennek a rendkívül piszkos, mocskos világnak olyan formában való megélése, hogy minél több értéket mentsünk át, halmozzunk fel magunkban, minél erőteljesebben függetlenítve magunkat ennek a világnak a zsongásától. Utakat keresek a túlélésre, a tisztán­maradásra, s ez nem egyszerű.

jázmin