Kecskemétre indultak, Auschwitzba érkeztek

Felnőtté válás a haláltáborban

Az 1940-es években a mintegy tizennyolcezer magyar lakosú Beregszászban több mint hatezer zsidó élt. Négy zsinagóga és számtalan, frigyszekrénnyel, tóratartóval felszerelt imaház volt a hitközség tulajdonában. Nagyobb ünnepek alkalmával rendre szűknek bizonyultak a szentélyek. Ma mintegy negyven család vallja magát zsidónak a településen, többnyire vegyes házasságban élnek, s ritkaságszámba megy, ha összegyűl tíz felnőtt zsidó férfi, hogy megtarthassák az istentiszteletüket. Az 1944 tavaszán elkezdődött holocaust hatása most tetőzik – mondja Richter Gyula, aki tizenöt évesen élte át Auschwitz borzalmait.

– A zsidóüldözés nem 1944-ben kezdődött – meséli a most hetvennégy éves Gyula bácsi –, a történelem folyamán sokan sokféle váddal támadták a zsidókat. 1941-ben bekérték tőlünk a születési adatainkat. A helyi származású zsidóknak ekkor nem esett bajuk, de a Galíciába valókat összeszedték. Emlékszem, sírva, rendőri kíséret mellett mentek az osztálytársaim a vasútállomás felé. Kamenyeck-Podolszk környékén aztán agyonlőtték és a Dnyeszterbe dobálták őket.

1944 tavaszán Beregszászban még egyetlen németet sem lehetett látni, de a zsidóság már tudott Magyarország német megszállásáról. A 20 és 50 év közötti férfiak munkatáborokban ásták a lövészárkokat, itthon csak a nők, a gyermekek és az idősek maradtak. A helyi szervek által megalakított zsidó tanács pedig időről időre újabb kérésekkel fordult a hitközséghez.

– Egyszer azt hallottam a rádióban, hogy a zsidó tanács közreműködött a németekkel a zsidók elhurcolásában. Ez azonban nem így volt, a tanács nagyon kiszolgáltatott helyzetben volt. Velük szedettek össze pénzt, ékszereket, majd parancsba adták, hogy ha kenyérjegyet akarnak kapni, írják össze a családokat. Ez az irat szolgált alapul később a deportálásokhoz.

1944 áprilisában a rendőrök két hivatalnokkal végigjárták a város zsidó családjait, leltárba vették a lakások berendezését, majd a háziakat a helyi téglagyárban kialakított gettóba kísérték. Egy bőröndnyi csomagot vihettek magukkal.

– Úgy tudtuk, hogy Kecskemétre visznek majd tovább bennünket. Néhány hétig a téglagyár területén tartózkodtunk. Kondérban főzték az ételt, nem éheztünk, de a higiénia abszurd volt. Nem volt sok őr, de senki nem próbált szökni, a családok összetartottak. Egy nap tehervagonokat toltak be, és a csendőrök minden iratot, fényképet elszedtek tőlünk. A nőket megalázóan megmotozták, a kislányokat, állapotos asszonyokat sem kímélték. Dobálták őket, mint a rongyot. Bevagoníroztak bennünket, ránk zárták az ajtót és elindultunk.

A foglyok háromnapi élelmet vihettek magukkal, az út azonban egy hétig tartott. Már útközben rájöttek arra, hogy a szerelvény nem Kecskemét felé tart. Zsúfoltság, légszomj, irtózatos bűz, éhség uralta a vagonokat, s mindössze egy káposztáshordónyi vizük volt. Amikor kicsapódott az ajtó, először levegő után kapkodott mindenki.

– Sejtelmünk sem volt, hová érkeztünk. Csíkos ruhájú embereket láttunk, drótkerítést, őrtornyokat. Aztán elkezdtek csoportokba osztani bennünket. Én apámba és anyámba kapaszkodva álltam, de hamarosan szétválasztottak bennünket. Anyámat a munkaképes nők közé sorolták, apám pedig, idős ember lévén, az öregek és gyerekek közé került. Megfürösztöttek, csíkos ruhát adtak ránk. Haptákba vágtam magam az egyik tiszt előtt, mondván, én is szeretnék dolgozni. Egy kézlegyintéssel a férfiak közé küldött. Ez a legyintés mentette meg az életemet. Akkor még fogalmunk sem volt, mi történt a többiekkel.

Az újonnan érkezőket a régebben ott raboskodó foglyok világosították fel. Szóltak a kerítésekbe vezetett áramról, a szökési kísérletek büntetéséről, a gázkamrákról és a krematóriumról. Ennek ellenére napok teltek el, mire felfogták, hol vannak.

– Nem lehet elfelejteni azt az érzést, amikor tudatosult bennünk, hogy egy haláltáborban vagyunk. Éjszaka a barakkban mást sem lehetett hallani, mint imák moraját, hisztérikus kiáltásokat, nyögéseket. A krematóriumból kicsapó lángok különös fénnyel világították be a barakkot. Fel sem tudtuk fogni, hogy mire képes az emberi gonoszság.

Miközben a gyermekek és idősek tömegei vonultak a gázkamrák felé, a munkaképes foglyokat állandóan számolgatták.

– Egy alkalommal eggyel kevesebb volt a csoportlétszám. Tűvé tették a tábort, végül megtalálták a hiányzó embert. Egy idősebb bácsi volt, aki megunta az állandó ácsorgást és bebújt egy eresz alá. A szemünk láttára verték agyon két ágydeszkával. Az őrök a foglyokból létrehozták a „belső önkormányzatot”, amely még sanyarúbbá tette a helyzetünket. Éheztünk, minimális ételadagot kaptunk, de még ezt is meglopta az önkormányzat.

A foglyok különböző munkákat végeztek, hol építkezésen kellett segédkezniük, hol hadiüzemben, esetleg a konyha földjein dolgoztak. A munkát állandó rettegés kísérte, a foglyok soha nem tudhatták, honnan várható támadás.

– Az őrök időnként közénk lövöldöztek, pusztán szórakozásból. Egy alkalommal kapáltuk a zöldséget, és az őr belekötött az egyik társamba. Aki túllépi a vonalat, lelövöm, figyelmeztetett bennünket, majd levette a sapkáját, és a vonalon túlra dobta. Megparancsolta egy fiúnak, hogy hozza vissza. Ahogy az átlépte a vonalat, azonnal lelőtte. El lehet képzelni, milyen lelkiállapotban folytattuk a munkát.

1945 tavaszán angol katonák szabadították ki Gyula bácsit és társait a haláltáborból. Hirtelen jobb lett az élelmiszerellátás, de sokan éppen emiatt pusztultak el: túlették magukat a több hónapi éhezés után. Az angolok igyekeztek mindenkit hazaküldeni, így Gyula bácsi május elején ismét viszontláthatta édesanyját, aki amerikai katonáknak köszönhette szabadságát.

– Egy év telt el a deportálásunk óta. Ha két-három hónappal tovább tart a háború, talán egyikünk sem élte volna túl. A rokonságból csak mi ketten maradtunk élve. Sokáig hallgattunk az élményeinkről, megpróbáltuk ma­gunkba fojtani, de nem lehet el­felejteni ezt a rettenetes időszakot, s talán nem is szabad. A baj csak az, hogy akiknek kellett volna, nem tanultak a történtekből.

A Beregszászi járás településeiről nyolcezer ember indult útnak, 1100 tért haza – meséli Rihter Gyula. Otthonaikat kifosztva, feldúlva találták. Gyula bácsiék sokáig nem lelték a két gyertyatartót, amely péntek esténként imára gyűjtötte a Richter családot. Később a mellékhelyiség takarításakor előkerültek a kegyszerek, de Gyula bácsi édesanyja soha többé nem gyújtott bennük gyertyát…

Lejegyezte: Olasz Tímea