„Ma is hiányzik az édesapánk…”

Ahol máig fáj a háború

2003. június 6., 02:00 , 125. szám

A második világháború számos nemzedék tudatában már csak távoli történelmi eseményként van jelen, sok embernek legfeljebb néhány évszám, egy-egy híres hadvezér és ostromlott város neve, vagy a holokauszt tragédiája jut róla eszébe. Egy férjtől, édesapától megfosztott kőrösmezői család azonban napjainkban is élő gyásszal emlékezik az 58 évvel ezelőtt történtekre.

Wizauner József magyar katonaként harcolt a második világháborúban, feleséget, két kicsiny gyermeket hagyva odahaza. A kőrösmezői család 1944-ben kapott értesítést arról, hogy szerettük „mint harctéri beteg áll gyógykezelés alatt” az ungvári katonai kórházban. Wi­zauner Ilona karon ülő Olga kislányával utazott Ungvárra, hogy találkozzék hitvesével. Ekkor látta férjét utoljára életben, egy évvel később vöröskeresztes levél tudatta halálhírét…

– Nem emlékszem az édes­apámra, Margit testvérem pedig még pólyás volt, mikor behívták apát katonának – me­séli Sze­nek­né Wizáver Olga kőrösmezői tanítónő. – Amikor édesanyám megkapta az ungvári kórházi értesítőt, engem is magával vitt, hogy találkozzam apuval. Később mesélte, hogy légitámadás érte a vonatot, amivel utaztunk. Mindenki leugrált a kocsikról és igyekezett elfutni, ő viszont nem bírt velem együtt menekülni, így csak a vonat alá bújtunk a lövedékek elől.

– Későbbi emlékem, hogy a családi házban összejöttek a szomszédok, anyukánk felolvasott egy levelet, és mindenki nagyon sírt. Nem értettem miért, csak évekkel később derült ki, hogy akkor kaptuk meg a vöröskeresztes levelet, mely tudatta: édesapánk halott. Margit testvéremmel évekig kerestük az értesítőt, de édesanyánk úgy eldugta, hogy maga sem tudta, hová lett. Pár éve bukkantunk rá a régi családi ház padlásán. Kibontottuk, leültünk és mindketten sirattuk. Mindig hiányzott az édesapánk. Bár már hatvanéves vagyok, ma is szükségét érzem, hogy éljen és mellettünk legyen…

Olga nénit a kilencvenes évek végén kereste fel a szegedi Hajdú Géza, aki a vorohtai (Ivano-Frankivszk megye) katonatemető után kutatott, mondván, ismeretei szerint ott nyugszik édesapja testvére, Hajdú László.

– Nem is tudtuk, hogy Kőrösmezőtől alig húsz-egynéhány kilométerre létezik egy második világháborús kegyeleti hely, de már csak a magam gyásza miatt is örömest vállaltam a kalauz szerepét. Vorohtán a helyiek segítségével találtunk rá az elhanyagolt sírkertre, a magas fűben sorakozó sírdombokra. Mint kiderült, a településen a háborús években hadikórház működött, és a sérüléseikbe belehalt sebesülteket temették itt el. A szegediek az egykori kórház – most üdülő – közelében 1995-ben kopjafát állítottak az ott nyugvók örök emlékére. Férjemmel azóta gyakran eljárunk az emlékhelyhez, mi viseljük gondját. Szeretném hinni, hogy az én édesapám végső nyughelyét is látogatja, gondozza valahol valaki…

Popovics Zsuzsanna