„A magyar igazolvány többet je­lent egy ingyenes vonatjegynél”

Búcsúinterjú Szakács Zoltánnal, a Magyar Köztársaság ungvári főkonzuljával

2003. június 6., 02:00 , 125. szám

Szakács Zoltán főkonzul 1999-től vezeti a Magyar Köztársaság ungvári főkonzulátusát. Ez idő alatt számos jelentős történelmi, társadalmi esemény tevékeny résztvevője volt, mindannyiszor hangot ad­va a helyi magyarság érdekeinek is. Kinevezése júniusban lejár. Ennek okán egyfajta rövid összegzésre kértük a népszerű diplomatát.

– Melyek voltak tevékenységének elsődleges szempontjai?

– Az alapvető szempont a magyar–ukrán kapcsolatrendszer. Ukrajna Magyarország legnagyobb szomszédja, egy ötvenmilliós nemzet, amellyel közvetlen határkapcsolatban áll. Emellett Kárpátalján jelentős számú magyar él. Elsősorban e két tényező határozza meg a konzuli misszió működését. Időközben azonban világossá vált, hogy Magyarország 2004 májusában csatlakozik az Európai Unióhoz, vagy­is a magyar–ukrán határ egyben schengeni határrá is válik. Természetes, hogy az erre való felkészülés szintén meghatározó eleme volt ténykedésünknek.

– Az eltelt négy évben mit könyvelhetett el sikerként?

– Amikor 1999-ben a főkonzulátusra érkeztem, egy 10-12 fős apparátus fogadott, ahol velem együtt három diplomata szolgált. Most úgy távozom innen, hogy hat diplomata és kétszer annyi adminisztratív munkatárs dolgozik a misszión, októbertől pedig egy közel negyvenfős képviselet működik majd Kárpátalján. Sikernek tartom diplomatáink szakosodását is. A létszámfejlesztés ugyanis elsősorban eszköz, annak feltétele, hogy megfelelő súllyal tudjunk jelen lenni Kárpátalja politikai, gazdasági, nemzetiségi életében. Megelégedéssel tölt el továbbá, hogy a többi kárpát-medencei képviselettel szemben munkatársaink nem tízes, százas, hanem tíz­ezres nagyságrendben közvetítettek magyar igazolványokat. Ez természetesen nem egyedüli érdemünk, a munkából jócskán kivette részét a munkácsi központi információs iroda, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közigazgatási Hivatal, valamint a többi helyi lebonyolító fél is.

– Mit tekint kudarcnak?

– A kezdetekkor azt hittem, hogy négy év alatt sikerül csökkenteni a kárpátaljai magyarság megosztottságát. Férfiasan be kell látni, hogy ez naiv elképzelés volt. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szóban forgó szervezetek időnként igenis tudnak együtt dolgozni. Mivel siker-kudarc kérdése ösz­szefügg, itt mondanám el, hogy kifejezetten sikerélményként éltem meg, amikor a földprivatizáció kapcsán az egyébként szemben álló magyar szervezeteket össze lehetett hozni egy kuratóriumba, és véghezvittük a közösségi érdeket szolgáló támogatási programot. Kudarc viszont, hogy ezt az együttműködést nem tudtuk általános gyakorlattá tenni.

– Gazdasági, diplomáciai tapasztalatai fényében hogyan látja Kárpátalja jövőjét, különös tekintettel az itt élő magyarságra?

– Leszögezném, hogy az új schengeni határokat nem tekintem tragédiának. Biztos vagyok abban, hogy az a vízum-megállapodás, amely megszületik Magyarország és Ukrajna között, nem jelent drasztikus visszalépést a kárpátaljai magyarság és az anyaország közötti eddigi kapcsolattartási, határátjárási gyakorlathoz képest. Ez alatt persze nem a határ menti megélhetési turizmust értem, hanem a kulturális, gazdasági, rokoni kapcsolattartást, ami nem hiszem, hogy drágább, ritkább, nehézkesebb lesz. Jövőkép? Sajnálatos, hogy a magasan kvalifikált szakemberek nagy számban hagyják el Kárpátalját, ami tovább csökkenti az itt élő magyarság jelenlétét a térség gazdasági életében, politikai döntéshozó szerveiben. Megoldás lehetne, ha Magyarország a jelenlegi segélyező rendszerről fokozatosan áttérne egy gazdaság-ösztönző magatartásra. Azaz, a régió garanciavállalása mellett, Magyarország elősegítené az ott jelenlévő szabad hazai tőke ideáramlását, munkát, megélhetést biztosítva a most még külföldi bérmunkás, egyébként azonban jól képzett kárpátaljai szakembereknek. Ezen a téren tehát Schengen magában hordoz egyfajta kölcsönös nyereségperspektívát is azáltal, hogy a magyarországi befektető spórol, a kárpátaljai ember pedig itthon jut keresethez, biztos megélhetéshez.

– Melyik az az élménye, amely meg­ha­tá­rozó lesz, valahányszor vissza­gondol majd az itt töltött időre?

– Rögtön kettőt említenék. Az egyik a tiszai árvíz, minden további kommentár nélkül. A másik egy pozitív élmény, s a magyar igazolványokhoz kapcsolódik. Magyarországi magyarként sokáig nem értettem, miért akar valaki koronás okmányt, amikor nincs is külföldi útlevele. Néhány itt töltött év után is idő kellett ahhoz, hogy felfogjam, egy folyamatos kisebbségi létben a kárpátaljai embernek egészen más a nemzeti mentalitása, gondolkodása. Először szembesültem azzal az életérzéssel, hogy sokaknak nagyságrendekkel többet jelent egy ingyenes vonatjegynél az, hogy szíve fölött tudjon egy papírt arról, hogy ő magyar. Azt hiszem, ennek kapcsán értettem meg igazán Kárpátalját, a helyi magyar kisebbségi gondolkodást, és e tapasztalat okán éreztem, érzem közéjük valónak magamat.

Popovics Zsuzsanna

Névjegy

Szakács Zoltán 48 éves, végzettségét tekintve külkereskedő, évekig dolgozott a bankszakmában. A Magyar Általános Értékforgalmi Bank szakembereként került Kárpátaljára, 1991-ben megnyitotta a pénzintézet ungvári képviseletét. 1999-ben a Magyar Külügyminisztérium felkérésére elvállalta a Magyar Köztársaság ungvári főkonzulátusának vezetését. Főkonzuli kinevezése ez év június 30-ig hatályos.