Szobrok

2003. június 6., 02:00 , 125. szám

A kizsigerelt földeknek, a nevetséges nyugdíjaknak, a nagy munkanélküliségnek köszönhetően a kárpátaljai magyarság kétségbeejtő gazdasági helyzetben van. Nem vigaszképpen mondom, csak mint tényt állapítom meg, hogy katonailag viszont jól állunk. Ungvár és Beregszász védelmét például egy 1848-as honvédőrnagy látja el. Az igaz, hogy inkább költő, mint katona, de azért fegyelmezetten áll őrhelyén, a két város központjában. Büszkék is rá a polgárok, ottléte megnyugtatja őket, tartja bennük a lelket. Ungvár biztonságban van azért is, mert Szürte főteréről államalapító királyunk rajta tartja szemét a dolgokon.

Ung egyébként is jól áll katonailag, hisz a nagydobronyi első világháborús honvéd fegyverét soha nem tette le, még akkor sem, amikor a nagyközség határában bujdosott. Bizony, mikor újra felbukkant, sokan azt hitték, kísértet, nem mertek odamenni megmosni, megtisztítani az iszaptól. De miután rájöttek, hogy mi a valóság, sokan segítették, hogy újra elfoglalja őrhelyét a falu főterén, a református templom kertjében.

A Felső-Tisza-vidéken sincs gond, hisz az állandó jelleggel Aknaszlatinán székelő két király – Szent István és Szent László – kitűnő katonák, amíg helyükön vannak a római katolikus templom kertjében, nincs baj.

Ami Munkácsot illeti, bízzunk abban, hogy Zrínyi Ilona a nyár folyamán visszafoglalja Munkács várát. ő pedig felér két katonával, és szobra – de főleg szelleme – ott őrködik majd a Latorca fölött az idők végezetéig.

Csak Ugocsa volt eddig katona nélkül – na persze, nem védtelenül, mert azért Tiszaújlak határában Csaba királyfi kardja a Turul-madár csőrében, pestiesen szólva, nem semmi. Nemrég aztán Salánk főterén elfoglalta őrhelyét a Nagyságos Fejedelem. Azért írom, hogy elfoglalta, mert a talapzaton, ahol áll, már ácsorgott egyszer egy álkatona: Vis­sza­rion Dzsugasvili, a foltozó varga fia, a szökött papnövendék, a postarabló, aki a létező legmagasabb katonai rangot adományozta önmagának, így lett ge­ne­ralissimus. Sokáig állt Salánk főterén értelmiségi családból származó elvbarátjával, kinek atyja néhai Ulja­nov tanfelügyelő, anyja Wink­­ler doktor lánya volt, s akiről tudvalévő, hogy vérbeli puccsista létére forradalmárnak adta ki magát.

Aztán elérkezett az idő, és Sztalin elvtársnak mennie kellett, hogy erősítse a lenini eszme helyzetét. Mikor megjött az ukáz Nagyszőlősről, az elnök szólt egy traktoristának, és mellé rendelte a kolhoz együgyű emberét, aki erős volt, és remélhetőleg nem pletykás. Elmondta nekik, hogy diszkréten, éjszaka tüntessék el a szobrot, ami annak rendje és módja szerint meg is történt. Másnap mindketten prémiumot kaptak. A pénz felvétele után a traktorista elégedetten távozott a kasszától, együgyű emberünk viszont bement az elnökhöz, ahol épp a brigadérosok eligazítása folyt. Jelentette, hogy a szobrot kihúzták a malomláposhoz, és ha már ott volt, egyúttal megkérdezte: „Elnök elvtárs, és a másikat mikor vigyük?” Az elnökben meghűlt a vér, akkor még gondolni sem mert arra, hogy annak is eljön az ideje.

Tithli