Vitéz Olasin János, Nagymogyorósról

Vitézi érdemrend a magyar hadsereg egy volt katonájának

2003. június 13., 02:00 , 126. szám

Egyszer volt, hol nem volt, 1940-ben, fönn, az előhegyi Kárpátokban, ahová még a nap is csak megpihenni járt a dimbes-dombos lankásokra, Nagymogyoróson (Kopinyivcin) élt Olasin János, aki a többi legényhez hasonlóan behívót kapott a Magyar Királyi Hadseregbe.

Az 1921-es születésű ruszin fiatalember Csehszlovákia polgáraként látta meg a napvilágot Kopinyivcin, ahogy akkor nevezték a települést. A kis Iván, ha a szüleitől korábban nem hallott volna a magyarokkal megélt, sokszor közösen megharcolt ezeréves történelemről, bizony úgy elkóricálhatott volna az erdő sűrűjében, hogy soha nem találnak rá. Ám ő bevonult a seregbe, s 1944-ben mint a második hadsereg gépkocsizó lövészzászlóaljának katonája esett szovjet fogságba. Szűkszavúan mesél azokról az időkről, anyanyelvét a 60 éve nem beszélt magyarral váltogatva.

– Háború volt, s én mindvégig a seregben maradtam – kezdi ruszinul, majd a múlt felidézésével a régi szavak is eszébe jutnak, s magyarul folytatja. – Az embernek a fejét sem volt szabad fölemelni, mert lelőtték volna. Így feküdtünk ott esőben, hóban, mínusz negyven fokos hidegben, vizes ruhában, éhesen, olyan bajban, hogy nem lehet elmondani. Hat vagy hét év volt ez, addig otthon nem voltam.

– Igaz, hogy apánk csak most jutott eszükbe, amikor már 82 éves, de mégis örülünk, hogy megemlékeztek róla, aki megjárta a frontot és a munkatábort – mondja lánya, Rozália, akinek gondolatát a következő szavakkal egészíti ki a nővére, Mása: – A könyvekben egy van leírva, és egészen más az, amit megél az ember.

– Ugyan kinek is lehetne hinni, ha nem a szívünknek és az édesapánknak – utasítja vissza arra vonatkozó kérdésemet Mása, hogyan dolgozták fel édesapjuk történetét az iskolapadban, ahol sokat hallottak a fasiszta magyar hadsereg kegyetlenkedéseiről.– Bármilyen ruhát lehet hordani, bármilyen jelzést viselni, de elsősorban embernek kell lenni. S az én apám méltó arra, hogy annak nevezzük, csupa nagybetűvel.

– Õk nem voltak árulók – teszi hozzá Rozália, – hanem kötelességüket teljesítették a hazájukkal szemben, ahol akkor éltek. Ennek ellenére megbűnhődtek, mert a szovjet hatalom idején fogságba kerültek, s két évet dolgoztak le a bányában.

Aztán teltek-múltak az évek, a szénbányákat a kolhozmunka követte, s több mint 6 évtizednyi mellőzés után Ivan Olasinra is felragyogott a nap. Nemrég oklevél és némi anyagi juttatás mellett az egykori obsitos átvehette a vitézi emlékérmet.

„Adassék örök dicsőség a magyar katonának. Ezzel jutalmazzuk a vitézséggel párosult erényt, ismerjük el a hősök tetteit, akik a haza fönnmaradásáért dolgoztak, harcoltak” – olvasható az oklevélen. Az okmány aláírója vitéz Tábodi István vezérőrnagy, kanonok, a vitézi rend elnöke, aki Kárpátalja ezen hegyoldalban meghúzódó falujában már megtalált egyet a magyar hadsereg sok száz elfelejtett, meghurcolt honvédje közül.

Történetünk tehát szép véget is érhetne, hisz a magyar vitézi rend ünnepeltje az elismerést tartja a legfontosabbnak. Ám elképzelhető, hogy nem csak egyszeri esetről van szó.

– Megtört-e a jég, lesz-e folytatás? – kérdezem a vitézi érem átnyújtójától, Somogyi Lászlótól, az ungvári magyar főkonzulátus konzuljától.

– Megfordult a trend, a modern újkorkutatók a katonák tetteit kutatják ma már, függetlenül attól, milyen ügyért harcoltak, hiszen a harctereken odaveszett emberek valamennyien valakinek a szerettei voltak, hiányoznak valahonnan – mondja. – Dicséretes dolog, hogy a vitézi rend, karöltve más magyar szervekkel, foglalkozik azon második világháborút megjárt magyar katonákkal, akik még ma is élnek.

Petykó Ágnes

rádióriportja nyomán