Oláh János: Szabadság

2003. július 11., 02:00 , 130. szám

Saláta tankönyvek lapjai közt raboskodott

szeptembertől júniusig

Sztálin és Rákosi idézetekbe zárva.

Mindenki róla beszélt, de nekem fogalmam se volt, ki az,

s végképp nem tudtam, minek nevezzem,

ha egyszer – fennállt a veszélye ennek is –

valóban szólnom kell majd hozzá.

Széltében-hosszában hangoztatott

nevét – mert mit jelent az, hogy szabadság? –

túlontúl frivolnak találtam.

Ki is lehet voltaképp ő?

A választ kénytelen voltam teljes egészében

a képzeletre bízni.

A nyár lehet, gondoltam, amely

fölsebzi talpamat,

az izzó tarló,

a vadvízi cikázás a csíkot rejtő

kardélű sás között a fűzkosárral,

a föld, a víz, a Nap talánya,

a szemem láttára meggyalázott asszonyok,

dicséret és fenyítés kagyló-mély börtöne,

minden,

amit gyerekét sirató gyűrött-öreg arcként

a föld kivallott,

és az olajos tankok lánctalpnyoma

örvénylő zokogássá rántott össze,

igen, az elhasznált sátorponyva-ég,

amit kés hasít fel,

a golyópergette vakolat sava,

amikor a szemedbe verődik,

és mindent, mindent kiolt.

 

Mit jelent az a szó, hogy szabadság? Mit jelentenek azok a szavak, amelyeket nap mint nap használunk? Egyszer mindenkit utolér a vágy, hogy tisztázza ezt a kérdést. Még a leghétköznapibb szavaink értelmét is meg fogjuk vizsgálni. Meglepődve fogjuk látni, hogy mi minden terheli azokat; hogy kik, mikor és miért hangsúlyozták: nem igazán azt jelentik, amihez mi hozzá­szoktunk...

Oláh János Szabadság című verse erről a feltámadt igényről szól. Igazán arról a gyermeki szemléletről, amelyik őszintén veszi sorra, mivel tudja azonosítani ezt a hallatlanul fontos szót, mivel azonosulhat a szabadság jelentése. Hogy „szeptembertől júniusig tankönyvek lapjai közt raboskodott”, nyilvánvalóvá teszi már a legelején, hogy az iskolai oktatás tapasztalata fog itt megjelenni, az pedig, hogy Sztálin- és Rákosi-idézetekbe zárva látja, máris pontosan tudjuk, hol és mely korban vagyunk. De aztán, mikor a gyermek a saját képzeletére bízza magát, hogy megfejtse, „ki” is a szabadság, hát a legkegyetlenebb és legszörnyűbb valósággal szembesül az olvasó. A vers utolsó sorai pedig, egy érzékletes kép révén szimbolikussá is válnak; a kor „tisztán látásának” a szimbólumává, mikor is „a golyópergette vakolat sava” „a szemedbe verődik, és mindent, mindent kiolt.”

Penckófer János