„Ide hozott az élet, itt kell helytállni...”

Károlyi Lajos: 65 éve szolgálja a római katolikus egyházat

2003. július 25., 02:00 , 132. szám

Károlyi Lajos mezőka­szonyi római katolikus plébános, pápai prelátus, július 28-án ünnepli 89. születésnapját és pappá szentelésének 65. évfordulóját. Pályafutásának volt olyan időszaka, amikor tizennyolc közösségben hirdette az Igét. Hajlott kora ellenére a július 28-án, tízórai kezdettel a mezőkaszonyi római katolikus templomban bemutatandó vasmiséjére a plébános nagy odaadással készül.

– Nagykaposon születvén, anyai ágon református, apai ágon pedig katolikus családban, mi indította arra, hogy a római katolikus papi pályát válassza?

– A családban hatan nevelkedtünk gyermekek – négy fiú és két leány. Akkoriban az volt az egyházi és a világi törvény a kétvallású családok esetében, hogy a fiúk az apa, a lányok az anya után vették fel a vallást. Mécs László pap-költő volt akkoriban Nagykaposon a plébános, aki rendszeresen felkereste családunkat. Emlékszem, tízéves koromban vállamra tette a kezét és azt mondta: „Ebből a fiúból pap lesz”. A tisztelendő úr gyakran szervezett Nagy­kaposon költői esteket. Valóságos csoda volt, ahogyan saját verseit előadta; hitet, életerőt meríthettünk belőle. Szoros kapcsolatunk megmaradt mindaddig, amíg kb. egy évtized múltán át nem helyezték Király­helmecre. Később lelkészek tanácsára jelentkeztem a komáromi bencés gimnáziumba. Érettségi után papi szemináriumban tanultam Kassán, melyet annak áthelyezése miatt Ungváron fejeztem be. 1938. június 29-én Dunaszerdahelyen szenteltek pappá.

– Hogyan alakult további szolgálata?

– Első misémet 1938. július 10-én tartottam. Duna­szer­da­helyről áthelyeztek Ungvárra, ahol káplán voltam egy évig, majd Beregszászba kerültem, ahol kórházi lelkészként szolgáltam. Dr. Linner Bertalan hívására vállaltam el a szolgálatot, akiből sugárzott a becsület és a tisztelet. Én voltam a gyóntatója egészen haláláig.

– Hogyan és mikor került Mezőkaszonyba?

– 1942-ben, amikor Kárpátalja még a szatmárnémeti püspökséghez tartozott, Scheffler János megyés püspök Mezőkaszonyban új plébánost kívánt beiktatni, s választása rám esett. Családommal együtt 1942. szeptember 1-jén költöztünk be a mezőkaszonyi paplakba.

– Milyen fogadtatásban részesült?

– A legnagyobb szeretettel fogadtak, soha semmi problémám nem volt a gyülekezetemmel. Hatvanegyedik éve vagyok Mező­­ka­szonyban, ám csak jót, szépet mond­hatok a közösségről. Többször is szerettek volna Beregszászba vagy Ungvárra csalogatni, ám mindig azt mondtam, sohasem hagyom el Mezőka­szonyt, ide pap kell, és én itt akarok lenni. Később sem bántam meg sem én, sem a családom, hogy Mezőkaszonyban maradtunk. Ide hozott az élet, itt kell helytállni úgy, ahogy illik.

– Milyen volt a szolgálat a háború előtt, alatt, illetve az azt követő években?

– A háború előtti évekről csak jót mondhatok – odaadással végeztem papi hivatásomat, nem merült fel probléma. A második világháborúval szörnyű idők következtek. Szüleimnek és testvéreimnek azt tanácsoltam, menjenek haza, míg tart a háború. ők végül is hazaköltöztek, én a káplánnal együtt itt maradtam. A Mezőkaszonyba bevonuló szovjet „beszpekások” beköltöztek a paplakba, folyamatosan faggattak minket. 1944-ben, amikor összegyűjtötték a magyar férfiakat, megállt előttünk egy szekér, s azt parancsolták, üljünk fel, megyünk „malenkij robot”-ra. Fel is ültünk, ám ekkor egy helybéli kommunista megállásra kény­szerítette a szekeret, s ráförmedt a szovjet tisztre: talán nem tud arról, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok megegyeztek, az egyházat és a papokat nem fogják bántani? Ekkor a tiszt azt mondta, szálljunk le és menjünk haza. Így kerültem el a sztálini lágereket. A szovjet időkben többször is zaklatásnak voltunk kitéve. Emlékszem, az ötvenes években például megparancsolták, hogy 24 órán belül hagyjuk el a paplakot. Mivel nem volt hova menni, pár napig a kamrában húztuk meg magunkat. A falu lakossága együttérzett velünk, s néhány nap alatt helyrehoztak egy régi házat, melybe hamarosan beköltözhettünk.

– A tiltás ellenére hogyan sikerült megszervezni a szolgálatot, az egyház működését?

– Mindent megtettünk azért, hogy továbbra is fennmaradjon kapcsolatunk a hívekkel. Éjsza­kánként lakásunkra sokszor katonatisztek is eljöttek, hogy megkereszteljem gyermeküket. A sztálini terror enyhülésével aztán vasárnaponként a templomban miséztem. A paphiány miatt hosszú éveken keresztül 18 katolikus közösségben láttam el a szolgálatot, szinte sohasem tartózkodtam otthon. Olyan eset is előfordult például, amikor egyik éjszaka Nevetlenfaluba hívtak haldokló beteghez.

– Mi változott a rendszerváltással, beszélhetünk-e napjainkban a vallásosság újjáéledéséről?

– Többen ma sem járnak temp­lomba, mint a szovjet rendszer idején. Véleményem szerint legalább két emberöltő szükséges, hogy helyrejöjjön mindaz, amit a kommunizmus lerombolt. Örvendetes viszont, hogy bár a mostani középkorosztály nem hisz Istenben, gyermekeik már igen; sokan járnak hittanórára, ministrálnak a templomban. Sok a segítőkész fiatal, s ez igen örvendetes számomra. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy újjáéledőben van a vallásosság, a gyülekezet egységes, az egyházak között is jó az összhang, sőt, azt mondanám, hogy szeretet van közöttük.

Baráth József