„Irdatlan nagy tolerancia szükségeltetik…”

A Desperado újra Kárpátalján

2003. október 31., 01:00 , 146. szám
Zoy, Betti és Zsolt (balról jobbra)

A Desperado együttes neve a kárpátaljai fiatalok számára már ismerősen cseng, hisz időről időre meglátogatnak bennünket. A nyári Aréna sátortábor lehetőséget adott arra, hogy Zsolt­ival, Bettivel és Zoyjal közelebbről is megismerkedhessen az itteni közönség. Október 26-án az együttes a Nagydob­ro­nyi Sting Szabadidőközpontban szórakoztatta a fiatalokat.

– Szinte már „haza” jártok Kárpátaljára, most mit hoztatok az itteni közönségnek?

Betti: Elsősorban magunkat. A nyári maxink anyagát, valamint régebbi dalokat.

Zsolti: Tök jó, hogy azt mondod, hogy már szinte hazajárunk, mert ez jó érzés, szeretünk itt játszani.

– Mi van az új maxin, milyen lett?

Betti: Annyira nem új a lemez anyaga, szerintem ti is ismeritek. Jelenleg már a legújabb számunkra készülünk, ami egy lassú dal lesz, melyet Zoy írt, és nemsokára leforgatjuk a videóklipjét is.

Zoy: Karácsony előtt szeretnénk kihozni ezt a számot, nagyon szomorú dal lesz, eléggé melankolikus, magába forduló. Ennek ellenére bízunk benne, hogy nagyon sokan kedvelni fogják.

– Úgy tudom, a nyár elég rázós volt. Most, ősszel több időtök jut a pihenésre?

Zoy: New Yorkban töltöttünk el egy hetet szeptember végén, október elején, ez volt számunkra a pihenés. A helyi magyar kolónia hívott meg minket, Brooklynban, illetve Queen’s-ben adtunk koncertet.

– Hoz valamilyen változást számotokra az EU-csatlakozás?

Zoy: Hihetetlenül megoszlik erről a véleményünk csapaton belül is. Én abszolút az EU-csatlakozás mellett vagyok. Főiskolára járok, és nekem fontos lenne, hogy utána Nyugaton is tudjak egy második szakon tanulni.

Betti: Én nem látok túl nagy esélyt arra, hogy a magyar együttesek könnyen ki tudnának jutni a „nyugati piacra”. Eléggé be vagyunk zárva, nehéz áttörni a falat. Persze mindenki szeretne nyugati irányba terjeszkedni, de mi jól elvagyunk a mi kis magyar közönségünkkel is.

Zsolti: Hála Istennek, most is van annyi munkánk, hogy igazából ne érdekeljen ez a dolog.

– Fennállásotok óta mi volt a legnagyobb elismerésetek?

Betti: A két aranylemez. Reméljük, hogy a második nagylemez karácsonyra platinalemez lesz. A legnagyobb elismerést egyébként a közönségtől kapjuk, s igazából minket más nem is érdekel.

– Mi a legnehezebb, amivel a mindennapokban meg kell küzdenetek?

Zsolti: Talán a magánélet az, ami egy kicsit problémásabb, mint normál helyzetben. Olyan társat kell találni, aki megérti, hogy sokat utazunk.

– A tervekkel hogy álltok?

Betti: Én szeretek tervezgetni. Pici gyermekkoromban elterveztem, hogy énekesnő leszek, és most azzal foglalkozom, amit szeretek.

Zoy: A legfontosabb, hogy az embernek mindig legyen motivációja, érezze, hogy ezt szereti csinálni, soha ne fásuljon bele, akkor tud mindig új dolgokat kitalálni és csinálni.

– Mi motivál benneteket?

Zoy: Amit eddig elértünk, és az, hogy ez mind a magunk erejéből történt. Nagyon nehéz valamit létrehozni, de talán még nehezebb fenntartani.

– Nagyon is különböző egyéniségek vagytok. Hogyan tudjátok ezt kezelni?

Betti: Egy Kos, egy Ikrek és egy Oroszlán… De csak úgy lehet együtt dolgozni, ha nagyon sok érv és ellenérv ütközik.

Zsolti: Irdatlan nagy tolerancia szükségeltetik, hogy három ilyen homlokegyenest más beállítottságú ember megférjen egymás mellett.

Zoy: El kell fogadnunk egymást olyannak, amilyenek vagyunk, nincs értelme arra törekedni, hogy megváltoztassuk a másikat, mert mind a hárman erős egyéniségek lévén, úgysem hagynánk.

– Nemsokára véget ér a 2003-as év. Mit vártok 2004-től?

Zsolti: Egy nagyon jó új lemezt, ami ősszel fog megjelenni, és hogy ezt is ugyanúgy szeresse a közönség, mint az eddigieket.

Betti: Én várom a nyarat, utá­lom a hideget.

Zoy: Én azt várom 2004-től, amit az előző évektől, azaz, hogy ha visszagondolok rá, ne kelljen soha azt mondanom, hogy az előző év jobb volt…

Ferenczi Katalin