Aki Horthy Miklósra is vigyázott
Andrejcsák Zoltán ejtőernyősként szolgált a háborúban
1942-ben leventeoktatója hatására önként jelentkezett ejtőernyősnek a palágykomoróci Andrejcsák Zoltán János. A történelem és jószerencséje kalandos utakon, a keleti fronton, a budai váron, hadifogolytáboron és a Donbászon keresztül vezérelte végül haza négy évvel később.
Az egészségügyi vizsgálat után Pápára, az ottani ejtőernyős alakulathoz került. A három hónapos alapkiképzést követően a tisztesiskolában folytatta tanulmányait. Az ejtőernyősök elit katonák voltak az akkori magyar hadseregben, minimum négy polgárival kellett rendelkeznie a megfelelő fizikai adottságokon kívül annak, aki oda akart kerülni.
– 1944 nyarán vittek minket először vonattal a frontra, a lengyel határra. Oda még utánam jött apám, hozta a nagy kenyeret, szalonnát; azt mondta, hogy itt csendesség van, nyugalom. De bizony nemsokára jött az első három orosz rota (század – a szerk.), és Mizunka, illetve Bianca környékén harcba keveredtünk velük.
A frontról később a fővárosba került.
– Sokunkat kiválasztottak újonckiképzőnek, azt mondták, visszamegyünk Pápára. Persze az egészből nem lett semmi. Előbb a soroksári iskolába szállítottak minket, majd október elején Budapestre rendelték az egységünket, ahol a rajommal a Széchenyi Lánchíd budai hídfőjénél, később pedig a várban vigyáztunk Horthy Miklós kormányzóra. Ott, a budai várban éltem át a nyilas puccsot 1944. október 15-én. Két német Tigris tank betört a várudvarba, óriási volt a zűrzavar, egymást lőtték még a magyarok is. Végül Horthy kiáltotta oda, hogy tüzet szüntess! Fekete ruhában volt és megadta magát a németeknek. Két német tiszt kísérte le a lépcsőn a Lánchíd budai hídfőjéhez, majd beült egy páncélautóba. Horthy testőreit mind hozzánk osztották be, hogy képezzük ki őket ejtőernyősnek. Egyforma, magas emberek voltak. Mielőtt továbbmehettünk volna, egy tizenkettedik kerületi kaszárnyába kísértek minket a németek, ahol felesküdtünk Szálasi Ferencre. Ekkor már óriási volt a zűrzavar, nyilas karszalagos katonák sárga csillaggal megjelölt zsidókat kísértek az utcákon; sok tiszt és katona tagadta meg az eskütételt, őket a hungaristák kivégezték. Az utak mellett a fákra meg a lámpaoszlopokra kötötték fel azokat, akik nem működtek együtt velük. Sok katona megengedte, hogy a karjába égessék a nyilas jelet. Később a fogságban őket kiválogatták, sorsuk szörnyű véget ért. Budáról Isaszegre vitték az alakulatunkat és a hozzánk beosztott testőröket, de kiképzésre már nem volt időnk, odaért a front, és bevetettek bennünket.
Az újabb harcok, az összeomlás napjai következtek.
– Jöttek aztán az oroszok autókkal, azt kiabálták magyarul: „Magyarok, adjátok meg magatokat, semmi bántódásotok nem lesz!”, de persze óriási túlerőben voltak. Mi egy kis bunkert alakítottunk ki a hegy alatt, s tűzharcot vívtunk az előrenyomuló oroszokkal. Egy idő után azonban túl közel kerültek. Az első nyeles kézigránátot még sikerült kidobnom a bunkerből, de a második már felrobbant. Az embereim nagy része megsebesült, nekem is szétvágta az államat egy repesz. Bár nem volt veszélyes a sebem, nagyon erősen vérzett. Nem tehettünk mást, megadtuk magunkat. Rögtön elvették a fegyveremet, meg az órámat, de a rohamkésem meg egy pisztoly nálam maradt. Ordítottak, ütöttek minket, de örülhettünk, hogy nem öltek meg, mert különben az ejtőernyősökkel nagyon kegyetlenül bántak. Az volt a szerencsém, hogy beszéltem ukránul, a tisztnek pedig szüksége volt tolmácsra. A szomszédban borospince volt, az oroszok baltával kiütötték a hordók oldalát és ittak, de annyit, hogy éjszaka a fogságba esett katonák nagy része megszökött. Én maradtam, úgy gondoltam, Palágykomorócra semmiképp nem tudok eljutni Isaszegről.
Az otthon helyett azonban a láger következett.
– Móron tehervagonokba zsúfoltak minket, és a romániai Foksániban lévő gyűjtőlágerbe vittek. Ott szakácsnak jelentkeztem, így mindig volt mit ennem, sőt segíteni is tudtam azoknak az ismerőseimnek, akikkel ott találkoztam. Később Kostancából hajóval vittek minket a Donbász-vidékre, ahol szörnyű helyzetben voltak az emberek: bányákban dolgoztak, de nem adtak nekik enni. Éjjel sírva vitték ki a halottaikat a barakkokból. Nekem a nyelvtudásom miatt megint szerencsém volt, tolmácsként volt rám szükségük. Később beszerző is lettem, emiatt az őrökkel és a tábor vezetőivel laktam egy helyen, velük is étkeztem.
Hosszú hónapokig kellett várni a hazatérésre.
– Haza csak 1946 novemberében engedtek. Akkor még átmehettem Dobóruszkára, meglátogattam a nagyszüleimet, de utána lezárták a határt, és soha többé nem láthattam őket. Olyan új határ jött itt létre – minden előzmény nélkül – Palágykomoróc mellett, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. Egy új országban, a szomszédos településektől elvágva találtuk magunkat, de még mindig jobban jártunk, mint a kisszelmenciek, hisz az ő falujukat kettévágta a határ.
Badó Zsolt
