Kosztolányi Dezső: Karácsony

2003. december 19., 01:00 , 153. szám

Ezüst esőbe száll le a karácsony,

a kályha zúg, a hóesés sürű;

a lámpafény aranylik a kalácson,

a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.

 

Kik messze voltak, most mind összejönnek

a percet édes szóval ütni el,

amíg a tél a megfagyott mezőket

karcolja éles, kék jégkörmivel.

 

Fenyőszagú a lég és a sarokba

ezüst tükörből bókol a rakott fa,

a jó barát boros korsóihoz von.

 

És zsong az ének áhitatba zöngve...

Csak a havas pusztán, a néma csöndbe

sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

 

Valameny­nyi ünnep titokzatos. Mindnyájan éreztük már azt a varázsos hangulatot, amihez az ünnep szó kötődik. Megfejthetetlen és kielemezhetetlen az az emelkedettség, könnyűség, az a társas kötetlenség, amelyet valami rejtett szabály alakít. Olyan, mint egy-egy költemény érzékelése: létező és mégis el-elillanó. Van benne megismétlődő szépség, de van benne mindig új és új hangulati elem is. Kosztolányi Dezső verse ezt is eszünkbe juttatja.

Ám e költemény arra is jó, hogy felismerjük: minden ünnepünk közül a Karácsony adja a legegyedibb, de a legáltalánosabb emberi titokzatosság ünnepét egyszerre. Jézus megszületésének igazából fakad ez a felismerés, ez az érzés. Hogy évről évre újból és újból tudatosíthatjuk magunkban: élő a világegyetem, teremtettségünk magánya emberi illúzió, és hogy hitünk révén megsejthetjük értelmét az életünknek.

Ehhez társul aztán a megszámlálhatatlanul sok egyedi, karácsonyi érzés, hangulat. Hogy „zsong az ének áhitatba zöngve”, hogy „lámpafény aranylik a kalácson”, hogy „fenyőszagú a lég”, és így tovább: soroljuk hozzá régi karácsonyainkból őrzött emlékeinket, és figyeljük, a mostani mit üzen nekünk...

Penckófer János