A dolgok önmagukért beszélnek
Tízéves a beregszászi színház
1994. március 5-én tartotta első előadását a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata: William Shakespeare Szentivánéji álom című darabját adták elő. Az azóta eltelt tíz esztendőről Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendezővel, a színház művészeti vezetőjével beszélgettünk.
– Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet?
– Sok mindent elértünk művészileg, jelentős tényezői vagyunk nemcsak az ukrán, hanem a magyar színjátszásnak is. Szerénytelenség nélkül állíthatom, az egyik legizgalmasabb műhelynek tekintenek bennünket az egész régióban. Máig tizenöt országban játszottunk, s ma is tele vagyunk meghívásokkal, tervekkel. Ugyanakkor mégis van az embernek egyfajta hiányérzete, még többet szeretne, még határozottabb nyomot szeretne hagyni maga után. Zaklatott tíz esztendőre tekinthetünk vissza, s a jelenünk sem különb. Bejártuk Magyarországot, s az egész tágabban vett régiót, Európát. Olyan társulattá váltunk, amellyel boldogan dolgoznak együtt olyan művészóriások, mint például Eperjes Károly, Hobo, Gáspár Sándor, Törőcsik Mari. Ez önmagáért beszél. Azonban ahogyan növekedett ismertségünk, mind több meghívást kaptunk. Részben a saját színházépület hiánya miatt is gyakorlatilag vándortársulatként működtünk. Talán ebből fakad, hogy egyre inkább úgy érezzük, a folytonos rohanás közepette jó volna egy kicsit megnyugodni, megint a műhelymunkára koncentrálni, mint azt a kezdetekkor is tettük, s ami meghatározó eleme volt a sikernek. Az elkövetkező évadban ezért megpróbálunk „lassítani”, újra megfogalmazni azokat a filozófiai és esztétikai elveket, alapgondolatokat, amelyek köré a társulat művészileg épül. Ebben a szakmában ugyanis nem lehet megállni, mert abban a pillanatban elkezd az ember hátrafelé sodródni.
– Milyen a színház helyzete ma, és hogyan látja a jövőt?
– Hosszú évek után ma ismét épül a beregszászi színház, de továbbra sem látom, mikor készül el. Annyi bizonyos, hogy végre lesz egy termünk, ahol ugyan egyelőre nem lesz fűtés, de legalább a melegebb hónapokban tudunk dolgozni, aminek nagyon örülünk. Előre látható viszont, hogy mivel továbbra sincs állandó helyünk, s egy idényben 60 ezer hrivnyából kellene működtetni a színházat, a jövőben is rá leszünk kényszerülve a vándorszínház jellegű működésre. 1995-ben még 120 előadást tartottunk Kárpátalján, ehhez képest manapság csupán 30-40-re futja, mivel a művelődési házak gyakorlatilag nem működnek. Emiatt sajnos továbbra sem tudunk kellő súllyal jelen lenni a vidék kulturális életében. Az egyetlen stabil kapcsolatot helyi közönségünkkel ma gyakorlatilag a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola jelenti, melynek felkérésére rendszeres fellépéseket szervezhetünk Beregszászban. Minden más előadás esetleges. Színházunk helyzete tehát nem jó. Ráadásul egyre kevesebben vagyunk, egyre többen mennek el, s fenyegető árnyékként vetül az itt élőkre a schengeni határok bezárulása is. Budapesten és idehaza egyaránt van már egy nézői réteg, amely érdeklődik irántunk, s nekünk mindkét nézőközönségre gondolnunk kell. Ugyanakkor hisszük, hogy valóban közösségfejlesztő, helyben tartó erő a színház. Értéknek tekintjük, ha Kárpátalján jelentős kulturális élet van, jeles, neves művészek élnek itt, s nem menekülnek innen. Ettől a meggyőződésünktől indíttatva szeretnénk ősztől iskolajáró körutat szervezni, s kifejezetten e célból készítjük Karinthy Tanár úr kérem c. művének színpadi adaptációját is.
– Hogyan ünneplik az évfordulót?
– Március 6-án Beregszászban Törőcsik Mari főszereplésével eljátsszuk a Szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából c. előadásunkat, amelyre eljönnek magyarországi, kijevi, moszkvai barátaink is. Szerényen ünnepelve szeretnénk jelezni, hogy elmúlt tíz év, s kezdődik az újabb évtized, amelyről hisszük, hogy még sikeresebb, még eredményesebb és még izgalmasabb lesz.
Ferenczi Katalin