A podheringi csata

Március 15-én az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeire és hőseire emlékezünk. A szabadságharc történései közül a legjelentősebb vidékünkön a Munkács melletti podheringi csata volt, amelyben magyar és ruszin nemzetőreinknek, hon­védeinknek és népfelkelőinknek sikerült az országba betörő császári hadakat Munkács alatt feltartóztatni és meghátrálásra kényszeríteni.

A csata 1849. április 22-én zajlott le. A lakosság nagy része a szokásos vasárnapi vásárra készülődött. Az osztrákok közeledtének hírére megkondultak a vészharangok, a dobok riadót vertek, s elhangzott a parancs, hogy minden fegyverforgató férfi siessen Podheringre, az ellenség elébe. A város felbolydult, mindenki érezte a veszélyt, amilyenben 1703. június 28., a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc kezdete óta nem volt része.

A lelkes munkácsiak elszántan készültek a védelemre. A munkácsi nemzetőrség, polgárság az ellenállásra kész honvédszázadok segítségére sietett, és az esőzésektől jócskán megáradt Latorca bal partján, Podhering keleti végén, s a környező uradalmi kertekben helyezkedtek el. A Latorcán átívelő híd körül hídfőállást építettek ki. A védelmet Martiny őrnagy irányította. A falu felett emelkedő Szarka-hegy tetején a munkácsi várból ideszállított két hatfontos ágyút helyeztek el, melyek kezelését Martiny Andrejkovics Endre tűzmesterre bízta, aki az ungvári görög katolikus papi szeminárium hallgatójaként állt be honvédnek. An­d­rejkovics a két ágyút felhúzatta a hegy tetejére, ahonnan könnyen tűz alá foghatta a közeledőket. Az ágyúk fedezetéül ugyanitt sorakoztak fel a beregszászi, a surányi és a csa­rodai nemzetőrök. A hídtól balra állt fel a munkácsi nemzetőrség, akik között vadászfegyverekkel felszerelkezett, kitűnően lövő vadászok is voltak. Maga Martiny egy honvédszázaddal a hídtól lefelé húzódó töltés mögött foglalt állást. A vidékről berendelt lán­d­zsá­val és kiegyenesített kaszával felszerelt nemzetőrök a falu körül nyüzsögtek. Dercsényi István gerilláival Nagylucska felé indult ki készenlétre.

Korábban az ellenség Galícia nyugati szélén összpontosította erejét Barko tábornok vezérlete alatt, s azt a feladatot kapta, hogy Munkács és Ungvár vidékéről Kassa felé szorítsa a magyar hadakat, s ott egyesüljön Vogel altábornagy csapataival. Az ország határát és hegyszorosait átlépő ellenség hadereje a Munkácsról az előző őszön kivonult Hartmann-ezred két zászlóaljából, egy Deutsch­meister-zászlóaljból, két század könnyűlovasságból és egy fél üteg hatfontos ágyúból, összesen 3600 jól felfegyverzett gyalogosból és 650 lovasból állt.

A túlerőben lévő ellenség könnyedén meghátrálásra kény­sze­rítette a Munkács felé visszahúzódó magyar sereget, amely az akkor még mindig kellően fel nem szerelt 21. honvéd zászlóaljból való mintegy 800, Bangya József vezette honvédból, s a Zrínyi-csapatból való mintegy 40 főnyi gerilla-lovascsapatból állt, melyet Dercsényi István irányított.

Bangya derék zászlóalja dacára sürgette a visszavonulást, Mar­tiny viszont még a vereckei hegyszorosban fel akarta tartóztatni az ellenséget. Bangya Munkács alól Beregszász felé távozott csapatával, ezért Martiny megszakította vele az együttműködést, s Podheringnél a keze alatt maradt csekély erővel és a környékbeli nemzetőrök támogatásával megszervezte az ellenállást, bízva abban is, hogy a megáradt Latorcán nehezen tud majd átkelni az ellenség.

A csata reggel kilenc óra körül kezdődött, ekkor tűnt fel először a Szentmiklós felől megindult ellenség élcsapata, amelyet a sereg zöme lassú menetben követett, majd csatárláncba fejlődve széthúzódott a széles völgyben a Latorca jobb partján. A magyarok mindaddig nyugodtan nézték az ellenség mozdulatait a podheringi hegyek tetejéről, amíg az lőtávolságon belülre nem ért. Ekkor ágyúlövéssel köszöntötték a hívatlan vendégeket. A süvítő ágyúgolyók a lovasok közelében csapódtak le, amire azok gyorsan visszairamodtak.

Erre az osztrák gyalogság egy része az országúton, más része pedig a mezőkön át Kölcsénnek s a timsógyárnak tartott. Barko is felállította az ágyúit az országút szélén, s megkezdte a tüzelést, amelyre a magyarok a hegytetőről és a hídfőállásból erőteljesen válaszoltak. A tüzérségi párbaj hőse And­rejkovics Endre önkéntes tüzér volt, aki jól irányzott ágyúlövéseivel leterítette Haberman ezredest a Deutschmeisterektől, szétlőtt egy ellenséges ágyút, majd egy másik lövéssel Barko tábornok lovát találta el. A gyorsan kiröpített lövedékek réseket ütöttek a gyalogság soraiban, de a lovascsapatot is visszariasztották, amelyet a Latorca-híd megszemlélésére küldtek ki. A hidat a magyarok még a csata kezdete előtt részben szétszedték, hogy az ellenség ne tudjon azon könnyen átkelni. A tüzérségi párbaj közben az osztrákok két zászlóaljjal rohamot indítottak a híd és a Latorca felé, mit sem törődve a túlsó partról érkező lövésekkel. Bubna gróf, az osztrák lovasság parancsnoka főbelövéssel fenyegette a katonáit, így erőszakolta őket a folyón való átkelésre, s hogy maga is jó példát mutasson, beleugratott lovával a megáradt folyóba, de sem ő, sem a katonái nem jutottak előbbre, mert a bátrabb előrenyomulókat a sebes ár elsodorta vagy a parton álló magyarok lövése terítette le, ezért a lovasok hamarosan visszafordultak. A gyalogságot azzal biztatták, hogy ha átkelnek a folyón, s behatolnak Munkácsra, 24 óráig tartó szabad prédálást engedélyeznek nekik, de ezeknek sem sikerült az átkelés.

A komolyabb tüzérségi harc 10 óra tájban kezdődött és délig szakadatlanul tartott, mikor egy hirtelen kezdődött zuhogó zápor egy órára véget vetett a küzdelemnek. A szünet alatt az ellenséges gyalogság Kölcsénig húzódott vissza, a tiszti kar pedig a timsógyár épületébe vonult. Ekkor a magyarok ágyúikat átirányították, és olyan ügyesen lőttek, hogy a golyók az épület falába csapódtak.

Az osztrák tisztek a váratlanul jött lövésektől megriadva kiszaladtak az épületből, s új tervvel álltak elő. Azt tervezték, hogy a vidéket jól ismerő tisztek vezetése alatt Kölcsén helységen alul, s az annak közelében lévő szigetnél gázolnak át a folyón a túlsó partra két zászlóaljjal. Ezt a szándékukat azonban a magyarok gyorsan észrevették, a hídfőnél működő két ágyúval eléjük kerültek, s az ellenséges gyalogságot előbb puskatűzzel, később pedig kartácslövésekkel fogadták. A szigetre és a partra merészkedők közül sokan meghaltak, mások pedig a fűz- és rekettyebokrok közé menekültek. Ekkor a lovasságot vezető Bubna gróf is halálosan megsebesült egy kartácsgolyótól. A visszavonuló osztrákok közül is sokat leterítettek a magyar katonák golyói. A nemzetőrök közül nem egy fogadásból vette célba s lőtte le a menekülőket.

Ezek után Barko tábornok azt hitte, hogy a magyarok tömérdek ágyúval és katonával rendelkeznek, s minden átjárót kellően védenek és fedeznek, ezért gyors visszavonulásra határozta el magát, különösen azután, hogy egy álhír folytán arról értesítették, hogy Mára­ma­rosból egy tekintélyes segédhad tart a pud­polóci szoros felé, hogy elvágja a visszavonulási útvonalat. A sebesülteket szekerekre rakva, sietve vonultak vissza Galícia felé.

A csatazaj elültével és az ellenség gyors távozása után a védők leereszkedtek a Szarka-hegyről, s a megrongálódott Latorca-híd gerendáin át a csata színhelyére siettek, hogy saját szemükkel győződjenek meg a nagy pusztításról, amelyet lövéseik okoztak.

A csata után megállapították, hogy az ellenség részéről négy tiszt (később gróf Bubna is belehalt sérüléseibe) és 16 közkatona elesett, 50 pedig megsebesült. A magyarok közül két tüzér és két honvéd esett el, 15 pedig, köztük egy hadnagy a Zrínyi-csapatból, megsebesült.

A győzelem és Munkács város szerencsés megmenekülése után – mint azt a csatát leíró Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye monográfusa könyvében olvashatjuk – a munkácsiak vi­gadással ünnepeltek, mindaddig, míg egy jól beborozott polgártárs az utcán torkaszakadtából kiabálni nem kezdett, hogy visszafordult az ellenség és a város előtt áll. A nem várt hírre csakhamar megkondultak a harangok, megszólaltak a dobok, s akkora zűrzavar támadt, hogy azonnal vége szakadt a dáridónak, s a tivornyázó vidékiek szépen eltünedeztek a városból.

A podheringi csatát nem tartják számon a szabadságharc jelentős ütközetei között, számunkra mégis fontos, mert jelzi vidékünk magyar és ruszin népének összefogását, bátor helytállását és szabadságszeretetét. A podheringi csata színhelyére napjainkban egy helyreállított kőobeliszk emlé­keztet.

Keresztyén Balázs