„Míg élek, Királymezőt tekintem szülőföldemnek”

Deportálás, vagyonelkobzás – kárpátaljai német sors a világháború idején

2004. április 2., 02:00 , 168. szám

Holzberger Antónia 1923-ban született a técsői járási Királymezőn. 1944-ben másfél éves gyermekével együtt Németországba deportálták.

– Szüleimtől úgy hallottam, őseink Mária Terézia idején települtek a Kárpátok aljára. Elődeink német iparosok voltak, akiket a vidék iparosítása céljából irányítottak Királymezőre és környékére. Gyermekkoromban a vidéket szinte teljes egészében németek lakták, a lakosság zöme németül beszélt, német hagyományokat ápolt. Királymezőn elvétve akadt egy-egy helybéli ruszin vagy magyar család.

– A háború idején már férjes asszony voltam. Férjem katona volt. 1944-ben felszólították az itthon maradottakat, akik javarészt asszonyok, öregek és gyerekek voltak, hogy haladéktalanul hagyják el a falut. Klára lányom akkor volt másfél éves. Semmit sem vihettünk magunkkal, a házat, a jószágot és minden egyéb vagyonunkat hátrahagyva indultunk útnak. Az embereket először Taracközre irányították. Több mint egy hétig várakoztunk a szabad ég alatt, a hideg őszi időben. Reménykedtünk, hogy nemsokára visszatérhetünk szülőfalunkba. Ehelyett Magyarország felé irányítottak bennünket.

– Marhaszállító vagonokban utaztunk két héten keresztül, azt sem tudva, hová megyünk, mi vár ránk. Szép­la­k­apátiban ismét vesztegeltünk, senki sem törődött velünk, azt se tudták, miért vagyunk ott. A környéket gyakran bombázták, állandó rettegésben éltünk. Éheztünk, fáztunk. Csehországon, Ausztrián keresztül végül egy németországi tartomány elosztótáborába „érkeztünk meg”. Innen különböző falvakba irányították az embereket, majd családoknál szállásolták el őket. Persze nem fogadtak szívesen minket, nincsteleneket, mivel ők is elszegényedtek a háborúban. Ki-ki a „házigazdája” földjén dolgozott. Sokat sírtam, mert nem bírtam a nehéz fizikai munkát. Odahaza nem a földművelésből éltünk. El-elmaradtam a kapálásban, így örökösen bántottak. Keserves és nehéz időszak volt. Kislányom, Klárika is megsínylette, szegényke azt se tudta, mi történik velünk.

– Két év után hallottuk, hogy vissza lehet térni. Néhányan felmentünk a berlini szovjet követségre, hogy megtudjuk, milyen módon utazhatnánk haza. Az állomáson derült ki, hogy mivel mi németek vagyunk, mégsem mehetünk haza. Újabb két évet töltöttünk egy másik településen, másik „gazdánál”. Végül 1948-ban kerültünk haza.

– Királymezőn nem maradt semmink, szülőházunkba másokat „telepítettek”. A férjemről annyit sikerült megtudni, hogy él, hadifogoly valahol Oroszországban. A nővéremék fogadtak be itt, Királyházán. Amikor hazakeveredett a férjem, teljesen földönfutók voltunk. Ami holmit Németországból hoztam, azt mind ellopták útközben. Egy darabig albérletben laktunk, és éjjel-nappal dolgoztunk, hogy saját házunk legyen. Kézben hordtuk össze a követ az alaphoz. A férjem szakképzett asztalos volt, így sikerült munkát találnia. Én ekkor már várandós voltam a második gyermekünkkel, de magam is sokat dolgoztam.

– Egy éjszaka szovjet katonák dörömböltek az ajtón és bevittek a parancsnokságra. „Pasz­portot!” – mondták, de nekem persze semmilyen okmányom nem volt. Kérdőre vontak, hogy miért nincs személyi igazolvá­nyom. Nagy nehezen elengedtek, azzal a feltétellel, hogy ha záros határidőn belül nem lesz szovjet paszportom, elvisznek Szibériába. Sok huzavonával végül sikerült beszerezni az igazolványt, és attól fogva nem zaklattak. Szegényesen éltünk, de hála Istennek egészségben és szeretetben. Már új lakóhelyünkön, Királyházán tanultam meg magyarul. Oroszul akkor, amikor a gyerekeim iskolába jártak. Az unokáim ma már ukránul tanulnak…

– Sok évvel később újra jártam Királymezőn, meglátogattam a szüleim sírját. Húsz éve még állt a családi házunk is, a szívem szakadt meg érte. Később az új „tulajdonosok” átépítették. Ma is sajnálom. Bárhová is sodort a sors, mindvégig Királymezőt tekintettem és tekintem ma is szülőföldemnek.

Lejegyezte: Váradi Natália

Deportálás

1944 őszén könyörtelen, tragikus időket élt át a Kárpátalján élő magyarság és németség. Novemberben a szovjet hadsereg 4. ukrán frontjának katonai tanácsa elrendelte „a Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területén élő” német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek összegyűjtését és fogolytáborokba irányítását. A német nemzetiségű felnőtteket, gyermekeket marhavago­nok­ban Németországba deportálták.

„A mobilizáció állampolgárságra, vallási hovatartozásra és szociális helyzetre való tekintet nélkül minden németre vonatkozik, aki: 17–45 éves kor közötti férfi, 18–30 év közötti nő, hétévesnél fiatalabb gyermeket nevelő nő. Kivételt képeznek a gondozó nélkül maradt gyermekek. A rendelet hatálya alá esők kötelesek jelentkezni a helyi tanácsnál. Legyen náluk: 2-3 pár cipő, meleg felsőruházat, három rendbeli fehérnemű és ágynemű, edény, evőeszköz, legalább 15 napra való élelem. Aki nem jelentkezik, azt letartóztatják és hadbíróság elé állítják” – áll egy a megyei közigazgatási hivatal archívumában fennmaradt korabeli dokumentumban.

A Kárpátaljáról Németországba deportált német lakosság létszáma, adatai nem ismeretesek. Becslések szerint azonban több ezren lehettek.

-nagy-