Nagy Zoltán Mihály: Nem tudom, mi az unalom!

Isten éltesse!

2004. április 2., 02:00 , 168. szám

Nagy Zoltán Mihály 1949. április 8-án született Nagy­baktán, 1953-tól Csonkapapiban él családjával. Elbeszélései, versei számos kárpátaljai és magyarországi folyóiratban megjelentek. 1989-től a Hatodik Síp c. folyóirat olvasószerkesztője, majd egy ideig a Miskolcon megjelenő Kárpátalja c. lap és a Pánsíp c. kulturális magazin munkatársa volt, 2002-től az újonnan indult Együtt c. folyóirat főszerkesztője. A sátán fattya c. kisregénye hozta meg számára a sikert. 1996-ban Tölgyek alkonya címmel jelent meg a kisregény folytatása, 2001-ben pedig Az idő súlya címmel látott napvilágot novelláskötete. Legutóbbi művét, a Páros befutó c. regényt az Intermix Kiadó adta ki 2002-ben.

– Hogyan telnek a mindennapjai?

– A földművelésre alkalmas évszakokban, tavasztól késő őszig „kettős” életet élek: kora hajnaltól nagyjából ebédig írok, szerkesztek, az Együtt levelezését intézem, délutánonként pedig a kertbe „menekülök”, növény­ké­im­mel bíbelődöm. A folyóirat sok munkát ad: tartom a kapcsolatot a szerzőinkkel, beleértve a pályakezdőket is, kéziratokkal foglalkozom, emellett az utazások, a lapbemutatók is „kiakolbólítanak” otthonomból. Nem tudom, mi az unalom.

– Hogyan ír?

– Rengeteg feljegyzésem van papíron, s még több a fejemben. Bármivel foglalkozom, folyton beugranak, megfogamzanak bennem gondolatcsírák, ezeket az agyam rögzíti, vagy ha fontosabbnak tartom, feljegyzem. Ez főleg a prózai írásokra vonatkozik; a verseket mindaddig hagyom mocorogni magamban, amíg ellenállhatatlanul világra nem követelőznek. Van rá példa, hogy halva születnek meg... Ezeket „eltemetem” fiókom legmélyére. Úgy néz ki, a próza lett a fő műfajom.

– Mi motiválja?

– Az élet. Többek közt az a hatalmas, közvetve szerzett élményanyag, amit a régen szokásos falusi szomszédolás során gyűjtöttem idősebb emberektől. Ezek az emberek megbeszélték a körülöttük történő dolgokat, kezdve a katona- és lágerélet eseményeitől a kolhozosításon át a világgondokig, s én suttyó gyerekként hallgattam őket. Később, kamasz­ko­rom­ban és azon túl már tudatosan gyűjtöttem az 1944 után vidékünkön berendezkedő szovjethatalom antihumánus mivoltát bizonyító eseményekről szóló információkat. Aztán egyszer csak úgy éreztem, muszáj kezdenem valamit az összegyűlt, bensőmet feszítő élményanyaggal, és ekkor gondoltam először regényírásra. Fontosnak tartottam, hogy az elkövetkezendő nemzedékek számára tőlem tel­hetően hitelesen meg­­jelenítsem azt a kort, azokat a gyötrelmeket, amelyeket a kisebbségbe vetett kárpátaljai magyarság elviselt és elviselni kényszerül ma is. A társadalmi igazságtalanságok, ellentétek, az emberi gyarlóságok láttán-hallatán ma is lúdbőrözik a hátam, s mindez írásra kényszerít. A politikában ugyanis lehet csűrni-csavarni a dolgokat – akár mellébeszélni is –, de én Kovács Vilmossal azt vallom, hogy az irodalomnak ki kell mon­da­nia az igazat; másképp nincs értelme, nincs rá szükség. Vagyis: küldetéstudat munkál bennem.

– Pihenni, kikapcsolódni hogyan szokott?

– Korábban rendszeres természetjárással, mostanában az unokáimmal. Az idősebbik most 10 éves, vele már 4 éves kora óta együtt horgászom vasárnaponként. Remekül elszórakozunk, s ha még zsákmány is akad, mindketten repesünk az örömtől. Külön öröm számomra, hogy unokáim eminens tanulók; a most elsős fiatalabb például nemcsak jól tanul, de máris tanítani próbál mindannyiunkat...

– Mit jelentenek Önnek az évfordulók, például a születésnapok?

– Családunkban nem volt hagyománya a születésnapi „buliknak”, névestéknek, így a magam „jeles” napjait sem tartom igazán számon. Letudom egy sóhajjal, esetleg egy-két pohár borral, aztán teszem tovább a dolgom. Amióta viszont unokáim vannak, kissé változott a helyzet: az ő születésnapjukra készül torta gyertyákkal, s alkalmanként én is odaülök közéjük egy fotó kedvéért.

F. K.