Gönczi Andrea: Semmit sem kaptam ajándékba az élettől

Isten éltesse!

2004. április 9., 02:00 , 169. szám

Gönczi Andrea a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelemtanára immár 7 éve. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy 23 évesen felkérik, oktasson történelmet egy főiskolán a szinte vele egykorú diákoknak. A tanárnő immár két és fél éve Beregszászban éli a független nők önálló, szabad életét, s úgy tűnik, megbirkózott a nehézségekkel, ismert és elismert tanárrá nőtte ki magát.

– Miért a tanári pálya mellett döntött?

– Sok mindennel szerettem volna foglalkozni, de a tanítás szóba sem jöhetett. Mikor azonban a pécsi egyetemen elérkeztem a tanítási gyakorlathoz, az nagyon jól sikerült, megtaláltuk a gyerekekkel a közös nevezőt. 1997-ben jelentkeztem az egyetem doktori képzésére, amikor a beregszászi főiskola is elkezdte önálló létét. Megkerestek, hogy nem vállalnék-e történelemórákat a főiskolán, így kerültem ide, teljesen véletlenül. Azóta csak itt dolgozom, s el sem tudom képzelni, hogy a tanításon kívül mással is foglalkozzam.

– Hogyan emlékszik vissza a Pécsett töltött évekre?

– Több mint 600 km a távolság Pécs és szülőfalum, Verbőc között, s amíg ott tanultam, nagyon ritkán jöhettem haza, gyakorlatilag csak a „sátoros” ünnepekre. Ennek az életformának az lett a következménye, hogy szinte még gyerekként, 17 évesen ki kellett dolgoznom olyan stratégiákat, melyekkel úrrá lehettem a felmerülő problémákon. Időnként nagyon kemény, határozott a fellépésem, ami valójában védekező mechanizmus. Ez abból adódik, hogy túl korán kellett önfenntartónak lennem és önálló döntéseket hoznom. Ez persze most már jól jön, mert így megállok a saját lábamon. Biztos vagyok benne egyébként, hogy életem legszebb 5 éve volt a Pécsett töltött idő. A város gyönyörű, fantasztikus barátokra találtam, akikkel mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Zseniális tanáraim voltak, és nagyon büszke vagyok arra, hogy ma a saját tanítványaimat az általuk írott könyvekből tanítom.

– Nem gondolt arra, hogy az anyaországban próbál szerencsét?

–1992-ben kezdtem az egyetemet, akkor én voltam ott az egyetlen kárpátaljai hallgató. A szó legpozitívabb értelmében különleges személynek számítottam, és a tanáraim az első pillanattól fogva úgy kezeltek, hogy én idővel majd hazatérek, és Kárpátalján úgymond „fáklyavivő” leszek, így fel sem merült, hogy Magyarországon maradjak.

– Volt példaképe?

– Az egész életemre jellemző, hogy mindig példaképeket választottam. A történelem mellett azért döntöttem, mert már az iskolaévek alatt két remek történelemtanárom volt, majd az egyik egyetemi tanárom lett a példaképem, aki polihisztor, fantasztikus előadó, kiváló tudós, a szó legigazibb értelmében tanár. Nagyon gyakran nem is a hallottak alapján tanítok, hanem ösztönösen, ahogyan tőle láttam.

– Mi jelentett nehézséget a kezdetekkor?

– Tapasztalatok híján is úgy kellett fellépnem a kezdetektől, hogy a diák számára meggyőző legyen, biztos vagyok abban, amit mondok, amit teszek. Egy tanár nem engedheti meg magának, hogy kimutassa, kétségei vannak.

– Mire büszke?

– Semmit sem kaptam ajándékba az élettől, mindenért nagyon keményen meg kellett dolgoznom. Rengeteg munka áll mögöttem, úgy érzem, megérdemeltem mindent, amit elértem. Ennek ellenére nem érzek büszkeséget. Átlagos, egyedül álló tanárnő vagyok. Még nem megszokott Beregszászban, hogy egy nő gyakorlatilag minden külső segítség nélkül áll meg a saját lábán. Úgy gondolom, sok ember meghajtja az előtt a fejét, ha valaki huszonévesen önálló egzisztenciát teremt magának. Ha valamire mégis, talán erre lehetek egy kicsit büszke. De úgy érzem, leginkább szüleimnek lehetek hálás mindazért, amit elértem.

F. K.