Kántor József: "A valódi pedagógust tisztelik, becsülik"

Ötödik évtizede a katedrán

2004. szeptember 3., 10:00 , 190. szám

Id. Kántor József történelemtanár szeptemberben negyvenhetedik tanévét kezdi a Nagydobronyi Középiskolában. Korábban 15 évig igazgatóhelyettesként, 6 évig igazgatóként munkálkodott az intézményben. A tanévkezdés apropóján az iskolai élet változásairól faggatjuk a tapasztalt pedagógust.

– Az utóbbi években egyre kevesebb az iskolás. Így van ez Nagydobronyban is?

– A demográfiai visszaesés a mi községünket sem kerülte el. A nyolcvanas évek második felében 1100 körüli volt a tanulólétszám az iskolában, most 930 diákunk van. 2001-ben 15 alsó tagozatos osztályunk volt, most 12. Három év alatt közel kilencven gyerekkel csökkent az alsósok száma. Ugyancsak fájó, hogy míg korábban mindig négy párhuzamos osztályt indítottunk évfolyamonként, az utóbbi hat évben erre nem volt példa. Felméréseink szerint ezen a téren az elkövetkező években sem várható javulás. Amikor 1958-ban Nagydobronyba jöttem, háromgyerekes átlaggal számoltunk családonként. Voltak 4-5-8, sőt 12 gyerekes családok is, ma viszont az "egykézés" a jellemző.

– 25 év után idén májusban osztályfőnökként ismét ballagókat búcsúztatott. Mivel bocsátotta útjukra a fiatalokat?

– Egy hindu bölcsességgel: "Sírva jössz a világra, és mindenki nevet körülötted. Úgy éld az életed, hogy mosolyogva távozz, és mindenki sírjon körülötted." Azt hiszem, megértették. Jó szívvel gondolok rájuk, arra, hogy bár sokan, 28-an voltak, mégis problémamentesen dolgoztunk együtt. 1958 óta tanítok Nagydobronyban, elmondhatom, hogy valamennyi mostani végzősünknek oktattam a szüleit. Az osztályomban volt egy gyerek, akinek még a nagyszüleit is tanítottam.

– Miben változott az iskola élete az elmúlt évtizedekben?

– A pártdiktatúra idején az igazgató legfeljebb "végrehajtott", nem kellett, de nem is volt szabad gondolkodnia. A "jó" káder precízen végrehajtotta a pártutasításokat. A kilencvenes évektől szabad kezet kapott az igazgató, ő vette fel a pedagógusokat, lehetősége volt alakítani, formálni a tantestületet. Aztán elfogadták az új oktatási törvényt, és a káderkérdés ismét a járási oktatási osztály fennhatósága alá került. Az igazgató most legfeljebb "javaslatot tehet", vagy új tanárt igényelhet. A nemzetiségi iskolák korábban önálló programot dolgozhattak ki, természetesen az ajánlott állami tantervnek megfelelően. Számos oktatási "reformkísérlettel" a hátam mögött úgy látom, a kilencvenes évek eleje sokkal demokratikusabb volt az iskolaügy szempontjából, azóta viszont egy folyamatos visszarendeződésnek vagyunk tanúi. A fokozatos centralizáció ugyanakkor nemcsak a közoktatásra, az egész országra jellemző.

– Mennyiben változott az osztályfőnöki munka?

– Ez a munka abszolút nem változott. A gyerekek most is olyanok, mint negyven éve. Legfeljebb nagyobb jólétben élnek. Az ötvenes évek végén kenyér se mindig került a családok asztalára, most viszont csak meg kell nézni egy ballagást, és az ember azt hiheti, itt a Kánaán. Nem a dorgálás, szidás teszi szervezetté az osztályt. A gyerekek leginkább törődést, odafigyelést igényelnek. Amit hiányolok, az az osztályfőnök és a szülők közötti kapcsolat. Külön utakon járva nehezebb jó hatással lenni a gyerekekre. Fiatal kollégáim megmosolyognak, amikor a lyukasórámon kerékpárra ülök, és felkeresem az igazolatlanul hiányzó tanítványomat...

– Változtak-e az iskolával szembeni elvárások?

– Egyértelműen. Húsz-harminc évvel ezelőtt kevés család tudta egyetemen, főiskolán taníttatni tehetséges gyermekét. Most sokkal többen tanulnak tovább, jellemzően a beregszászi főiskolán, de az ungvári egyetemen is. A felsőfokú diploma mostanság kezd státusszimbólummá válni. A szülői elvárás tehát nőtt, az oktatás-nevelés munkáját azonban teljes egészében az iskolára ruházzák. A szülőknek nincs idejük számon kérni a tananyagot, vagy egyáltalán odafigyelni iskolás gyermekükre.

Badó Zsolt