Balla Kálmán: "Nem bántam meg, hogy itthon maradtam"
Hogy tetszik lenni?
Hogy tetszik lenni? - kérdezzük időnként az idősebb generációhoz tartozó ismerőseinket, akik jó esetben a megérdemelt "boldog öregkor" csendes mindennapjait élik. Most induló sorozatunkban olyan idős embereket mutatunk be, akik munkájuk, hivatásuk, révén sokat tettek vidékünkért és az itt élő emberekért.
Dr. Balla Kálmán nyugalmazott ideggyógyász idén töltötte be 77. életévét. Az elismert szakorvos ötven évig gyógyított Munkácson, és ma is rendszeresen bejár a kórházba, hogy segítse a fiatal orvosok munkáját.
- Hogy lett a kajdanói születésű, földműves családból származó fiúból ideggyógyász?
- Gyerekkoromban a súlyos betegeket párna-dunyha közt, szekéren vitték orvoshoz vagy a városi kórházba. Sajnáltam a szenvedőket és látatlanban is csodáltam azokat, akik képesek talpra állítani a betegeket. Szülőfalumban több nemzetiség élt együtt. Magam is kétnyelvű vagyok, és tisztelem a más nemzetiségű embereket. Nálunk az volt a szokás, hogy amikor a ruszinok vallásos ünnepet tartottak, a magyarok véletlenül sem végeztek olyan munkát, amivel zavarták volna az ünnepi hangulatot, és ez fordítva is működött - mesél a kezdetekről Balla Kálmán.
- Később növendéke volt az egykori híres munkácsi Árpád Fejedelem Gimnáziumnak...
- 1939 és 1944 között voltam gimnazista. 1944 áprilisában azután miniszteri rendeletre félbeszakították a tanévet, és tábori kórházzá alakították a gimnázium épületét. Az öt gimnáziumi év mégis meghatározó volt a számomra, kitűnő általános műveltséget kaptunk. Már praktizáltam, amikor a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem egyik professzora levélben megkeresett, és szó szerint megdicsért egy általam írt és hozzá került szakorvosi jelentésért. Egyébként végül az orosz tannyelvű munkácsi gimnáziumban érettségiztem, majd a Lembergi Egyetem orvosi karán szereztem diplomát. 1953-ban kerültem vissza Munkácsra.
- Miért éppen az ideggyógyászat lett a szakterülete?
- A neurotikus betegségek az ideggyógyászat és a pszichiátria közös területe, ám a pszichológiát a Szovjetunióban burzsoá "áltudománynak" tartották, csakúgy, mint a genetikát. 1968-ban rokonlátogatáson jártam Budapesten, amikor titkon felkerestem az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet igazgatóját, hogy legyen segítségemre a neurotikus betegségek kezelési módszereinek megismerésében. Ekkor kerültem kapcsolatba dr. Mérei Ferenccel, egy nyolctagú pszichológiai szakcsoport vezetőjével. Tőle tanultam számos olyan, nálunk akkoriban tiltott pszichológiai módszert, melyeknek mind a mai napig hasznát veszem. Akkoriban lettem levelező aspiránsa a leningrádi Bektyerejev Tudományos Intézetnek is, ami további szakmai fejlődést jelentett.
- Hogyan emlékszik vissza az "átkos évekre"? Milyen emlékeket őriz ebből az időből?
- Feleségemmel együtt sokat jártunk a barátainkkal kirándulni a Kárpátokba. Akkoriban még voltak baráti társaságok, volt Munkácsnak összetartó értelmiségi rétege. Aztán lassan elkoptak a jó ismerősök, ki Magyarországra költözött, ki a temetőbe. Kedves emlékünk, hogy 68-as budapesti látogatásunk alkalmával sikerült jegyet szereznünk a táncdalfesztivál Erkel színházi gálájára. Akkor élőben láttuk-hallottuk Harangozó Terit és Koós Jánost. Én Koósra szavaztam, aki meg is nyerte a közönségdíjat. Egy időben saját bort készítettem. A barátaimmal néha "pincepartit" rendeztünk, persze kizárólag férfiaknak! Továbbá szerettem fényképezni, 1962-óta pedig totózom, két ízben nyertem is. 1960-ban láttam a Real Madrid-Benfica kupadöntő tévéközvetítését és Puskás Öcsi három gólját.
- Család, egészség?
- Köszönöm, jól vagyok. Sokat köszönhetek a feleségemnek. Ő biztosított idehaza olyan körülményeket, hogy minden energiámat a medicinára fordíthattam. Van két lányom, az idősebb angoltanár, a fiatalabb gyermekorvos, egyik vejem patikus, a másik ideggyógyász. Öt unokám közül kettő főiskolás, kettő középiskolás, a legkisebb egyéves. Jól érzem magam Munkácson. Többször is lett volna módunk kivándorolni, de nem bántam meg, hogy itthon maradtam - a családommal, szülőföldemen.
Badó Zsolt
