"Úgy hullottak az emberek, mint a legyek"

60 éve deportálták a kárpátaljai magyar és német férfilakosságot

2004. november 5., 09:00 , 199. szám

A ma Hetyenben élő, 78 éves Berec István egyike azoknak a kárpátaljai magyar férfiaknak, akiket 1944 őszén a sztálini lágerekbe deportáltak. Megjárta Szolyvát, Szambort, majd a Szovjetunió egyik leghírhedtebb büntetőtelepére, Krasznouralszkba került. Az alábbiakban az ő visszaemlékezéseiből idézünk.

– 1944. október 18-án jött a parancs, hogy háromnapos "malenykij robotra" visznek bennünket – meséli Pista bácsi. – 18 éves voltam ekkor. Bátyúban kellett jelentkeznünk, ott gyűjtötték össze az embereket. Odaérve, a bíró meg az idősebbek figyelmeztették a fiatalabbakat, hogy nagyon vigyázzanak, mert az oroszoknak egy szavuk sem igaz, becsapják őket.

– Néhányan elhatároztuk, hogy megszökünk. Kiszöktünk Bátyúból, és meghúzódtunk a vasút oldalában, hogy majd este visszatérünk Hetyenbe. Azt terveztük, hogy a falunk környékén bújunk el valahol, és egy ideig nem mutatkozunk. Este el is indultunk vissza Hetyenbe, de szembejött velünk két orosz tábori csendőr, és elfogtak bennünket.

– Másnap menetoszlopba állítottak és Beregszászba kísértek. Ott a régi adóhivatal udvarán tartottak fogva. Két-három nap múlva továbbkísértek Szolyvára. Nem sokkal a megérkezésünk után a lágerben kitört a tífuszjárvány. A hetyeniekkel ismét összebeszéltünk, hogy megszökünk, de mielőtt sikerülhetett volna, továbbvittek Szamborba.

– Szamborban egy hetet töltöttünk. Lóistállókban aludtunk, a zsúfoltság miatt a legyengült emberek között itt is kitört a flekktífusz. Élni akartunk, ezért az ismerőseimmel együtt elhatároztuk, hogy ha más helyekre indítanak fogolyszállítmányokat, akkor azonnal jelentkezünk. December elején indult is egy fogolyszállítmány, s volt is még egy üres vagon. Kaptunk az alkalmon, azonnal önként jelentkeztünk.

– Bevagoníroztak bennünket, és elindították a szerelvényt az Urál felé. A karácsonyt a vagonban töltöttük. Január 9-én aztán megérkeztünk Krasznouralszkba. Útközben a kétszáz bevagonírozott fogoly közül 130-an meghaltak a hideg és a tífusz miatt. Az őrök csak annyi időre nyitották ki a vagon ajtaját, amíg kiszedték a halottakat. Egy életre megjegyeztem a "kaput jeszty?" kifejezést.

– A rabok többségét a "lazaretbe"(gyengélkedőbe) vitték, és megfigyelés alatt tartották. A karantén lejártával mindenkitől megkérdezték, kinek mi a szakmája. Mivel én famunkával foglalkoztam az elhurcolásunk előtt, ezért az asztalosműhelybe osztottak be, ahol segédasztalosként dolgoztam.

– Egy nap a lágerparancsnok – akit magyar törzsőrmester lévén az oroszok neveztek ki erre a posztra – az asztalosmester által közölte velünk, hogy koporsót kell készítenünk egy halottnak. Megcsináltuk a koporsót és bevittük a gyengélkedőbe. Egyszer csak a sarokból megszólalt valaki: "Kis Berec, te vagy az?" Mint kiderült, az egyik rokonom, Sütő Endre volt az. "Nézd csak, Béla öcsém meghalt" – mondta. Vagy tíz nap múlva Endre is meghalt. Béla volt az első halott és az egyetlen egyébként, akinek koporsó jutott. Nem sokkal ezután a rabok úgy kezdtek hullani, mint a legyek. Tömegsírokba temették őket az erdő szélén.

– Az asztalosműhelyből nem sokkal ezután a kovácsműhelybe kerültem. Ez a következőképpen történt. Az orosz főnök, aki ellenőrizte a munkánkat, valamiért meg akart ütni. Én viszont megelőztem. Behúztam neki egy olyat, hogy felfordult. Visszamentem a lágerbe, s ott egy técsői származású brigádvezető figyelmeztetett, éjszakai "karcert" fogok kapni. Ez egy égre nyíló fedetlen szoba volt, az engedetlen foglyokat ide zárták be éjszakára a nagy hidegben. A táborvezető magyar törzsőrmester azonban kisegített a bajból: elhitette az oroszokkal, hogy a karcerbe zárt, pedig nyugodtan alhattam a helyemen. Megmondta viszont, hogy másnaptól az asztalosműhelybe nem mehetek vissza dolgozni, mert ott bosszút állnának rajtam a történtek miatt. Így kerültem a kovácsműhelybe, és a fogság végéig ott dolgoztam.

– Az ennivaló ekkor még elég jó volt. A foglyok mindegyike kapott naponta egy húskonzervet. Ehettünk még korpát és zabpelyhet is. Ez azonban csak addig volt így, amíg tartott a háború. Addig ugyanis az amerikaiak adták az élelmiszereket az oroszoknak. Amikor vége lett a háborúnak, megszűnt az amerikai ellátmány, és katasztrofális lett az ellátás. Sima búzát hoztak a táborba, és azt főzték, de a búza csak megdagadt a vízben, nem főtt meg. A rabok nem tudták megenni, csak leitták a levét, és úgy mentek dolgozni. Ez oda vezetett, hogy mindenki megbetegedett, legyengült. Jött a törzsőrmester a műhelybe könyörögni: "Fiúk, csináljatok valamit, mert elpusztul a nép, a magyarság!" Csináltunk egy darálógépet, majd loptunk hozzá egy villanymotort a műhelyből. Becsempésztük a lágerbe, ezzel le tudták darálni a búzát. Az ilyen búza már megfőtt, a rabok meg tudták enni és így kezdtek erőre kapni.

– A saját szememmel láttam a sztálini rendszer által sújtott orosz lakosság szenvedését. A láger, ahol voltunk, a sztálini időkben egy büntetőkörzet része volt, ahová a politikai foglyokat vitték bányamunkára. Nekünk több ételt adtak, mint nekik. Az éhségtől tömegesen pusztultak el.

– Huszonöt hónapig voltam lágerben, majd közölték velünk, hogy a kárpátaljaiak hamarosan hazamehetnek. Ábécésorrendben engedtek el bennünket, így az elsők között indulhattam haza. A kaszonyi születésű Beregi Miklóssal együtt indultunk el, útravalóul egy kenyeret meg két szárított halat adtak. Mire Lembergbe értünk, teljesen legyengültünk. Ott az alsóneműnket el kellett adni, hogy ennivalót vehessünk. 1946 karácsonyának reggelén értem be a faluba.

– Hogy túléltem a lágert, azt elsősorban annak köszönhetem, hogy fiatal voltam, és nagyon szerettem élni. Ma, nyugdíjasként próbálok nem visszaemlékezni a szörnyűségekre, de valahol mindig kísért a múlt...

Lejegyezte: Fischer Zsolt