"Énekeljetek Istennek, dicsérjétek az Úr nevét"

A munkácsi református énekkar krónikája

2005. február 18., 09:00 , 214. szám

(Folytatás az előző számunkból)

Az énekkar gyakran ajánlotta fel fellépéseinek bevételét valamilyen nemes célra. Egy 1860-as feljegyzésből tudjuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia új palotájának felépítésére tekintélyes summát gyűjtöttek össze és juttattak el a Vasárnapi Újság szerkesztőségéhez.

A kórus az 1870-es években jelentősen kibővült, újjászerveződött. Ez az átalakítás tette lehetővé, hogy ezentúl már négyszólamú darabokkal is fellépjenek. Széles és választékosan igényes volt a repertoár. A temetési énekeken és zsoltárokon túl a magyar irodalom megzenésített verseit is előszeretettel énekelték.

1873-tól az egyesületnek már minisztérium által jóváhagyott alapszabálya is volt.

Az énekkar fennállásának fél évszázados évfordulóján a jegyzőkönyvek tanúsága szerint virágzásának korát élte: volt utánpótlás, amely viszont később jelentősen csökkent és visszaesett. "Két évtized óta azonban nehezebb a sorsuk, mint általában minden magyar intézménynek" - jegyzi meg Tárczy, aki ezzel kapcsolatban idézi Arany szemléletes sorait is:

"...megfogyott az asztal, oszlanak vendégi,

ritkulnak a sorok, a világ se régi,

s mint akit az Isten sújtó keze ver meg,

az apák helyére nem áll be a gyermek!"

Egy érdekessége a korabeli szóhasználatnak: a városban akkor működő magyar énekkarokat a felekezeti kórussal szemben "felekezet nélküli" dalárdáknak nevezték.

Az ismertebb vezetők az 1837-es megalakulástól a centenárium évéig: Barkaszy Gábor, Bertók János ref. orgonista leánytanító, id. Orosz József, aztán ifj. Orosz József állami tanítók, Tariska Lajos segédlelkész, aki a nagy és a kis kórust egyesítette 1871-ben, majd Hézser Bertalan és a cseh világban Magyarországra repatriált Gacsályi József, akit Fábián Elek kántor követett...

A kórus hivatalos szobája a kezdetekben a valamikori Szántó-patika épületének helyén álló kis ház végében volt, azután az egykori Kossuth u.18. szám alatt lévő kántori telken. 1906-tól a Szántó-féle ház végében lévő tanácsterem, 1926-tól pedig a Református Otthon épülete adott hajlékot a társulatnak.

Dr. Tárczy Károly még látta az eredeti, régi kis szobát, melynek egyszerű felszerelésére is féltő gonddal ügyeltek. Meg is volt róluk a leltár a petróleumlámpától kezdve a kopott pléhkancsóig.

Jegyzőkönyveikben szinte minden mozzanatot feljegyeztek. Külön fejezetben rögzítették még azt is, hogy mi volt a tagok esetleges kilépésének az oka. Gazdasági tevékenységgel is foglalkoztak: tagjaiknak vagy megbízható személyeknek pedig még kölcsönt is folyósítottak, ami azért is volt lehetséges, mert a kórustagok a város magyar társadalmának tehetősebb részéből verbuválódtak. "Akkor egy "trakta" megadása nem volt probléma - jegyzi meg Tárczy -, ma soknál a betévő falat sincs biztosítva."

Az 1944 őszén bekövetkezett szovjet megszállás előtt röviddel az énekkart akkor vezető kántor elmenekült Munkácsról. Ekkor bízták rá a kórus irányítását Bertók János munkácsi református püspök közeli rokonára, a tehetséges, fiatal, csupán 15 esztendős Ádám Emmára, akinek kiváló zenei adottságait sokan ismerték, hiszen már évek óta gyakorolt rendszeresen a református templom orgonáján. Később ő volt a most nyolcvanesztendős Gulácsy Lajos püspök úr felesége közel ötven esztendőn keresztül.

Emuci néni - ahogyan őt Munkácson sokan nevezték - 60 éven át vezette igényesen, féltő türelemmel és kifinomult ízléssel a város magyarságának ezt a kedves éneklő társulatát és szerettette meg a muzsikát számtalan kisgyermekkel és felnőttel. Igazi szolgálat volt ez, köszönet érte!

Irányítása alatt a református kórust nemcsak Isten házában hallhattuk, hanem a munkácsi magyarság világi rendezvényein is.

Végezetül álljanak itt dr. Tárczy Károly cikkének befejező gondolatai, amelyek a kórus centenáriuma kapcsán íródtak, de időszerűségükből semmit sem veszítettek:

"... legyen hála érte a jó Istennek, hogy e száz év viharait átélve mégis működik, a magyar dalnak, a magyar szónak végváraként teljesíti a maga történelmi hivatását. Ezért méltán megérdelmi, hogy szerény keretek közt megtartandó jubileumi ünnepségük alkalmából mindenki, akinek köze van a kisebbségi sorsba jutott magyarsághoz, meleg szeretettel üdvözölje őket: a nagy elődök méltó utódait és őszinte együttérzéssel buzdítsa ezt az énekkart a további kitartásra, munkára és küzdelemre.

A munkácsi magyar református Ekklésia felett is nehéz idők s vészes évek mentek el, s mégis fennmaradt, nem volnánk tehát őseinkhez méltó magyar kálvinisták, ha kételkedni mernénk az isteni gondviselés támogatásában, egy boldogabb jövőben!

Legyen áldás önfeláldozó munkájukon, hogy annak gyümölcsét mindig élvezhessék, s adja Isten, hogy ajkukon a magyar szó, a magyar dal és ének a következő száz év alatt se némuljon soha."

Popovics Béla