Régi utcák, tájak, virágok festője

Portré Iván Ambrus festőművészről

2005. július 29., 10:00 , 237. szám

Ungváron él és alkot Iván Ambrus, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának legidősebb tagja. Vele beszélgettünk életéről, munkásságáról, művészetről, kultúráról.

- Kisszelmencen születtem 1929-ben. Ez a terület akkor még Csehszlovákiához tartozott, de a falu lakossága magyar volt, magyarul beszélt mindenki. Az édesapám földműves volt, és úgy éltünk, ahogy abban az időben általában a falusi emberek. Úgy gondolom, hogy a gyermekkor - függetlenül attól, hogy gazdag vagy szegény családból származunk - egyformán nagyon szép. Ma már máshogyan öltöznek a gyerekek, de mi abban az időben nyáron csupán egy hosszú ingben jártunk. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat a szabadban. Ahogy cseperedtem, lassan munkába fogtak, először csak a libákra vigyáztam, később már komolyabb mezei munkákat is elvégeztem. Szívesen vittem ki az ebédet édesapámnak a mezőre, ami komoly megbízatás volt, mert evés nélkül a nehéz mezei munkát nem bírták volna ki. Abban az időben 12 éves kortól kötelező volt minden fiúgyermeknek leventefoglalkozásokra járni. Ezeken készítették fel az ifjakat, hogy erős, egészséges ember legyen belőlük. A szépre, jóra, sportra tanítottak bennünket. Ez nagyon szép, boldog korszaka volt az életemnek, sok mai gyermek megirigyelhetné.

- Hogyan kezdődött festői munkássága?

- Előbb magam próbálkoztam, majd jelentős kárpátaljai mesterekkel dolgoztam együtt, akiktől sokat tanulhattam. Később, 21 éves koromtól a Művészeti Alapnál helyezkedtem el. Rengeteget festettem és már megyei és köztársasági kiállításokon is szerepeltek munkáim. 1990-ben megalakítottuk a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságát. Ennek már tizenöt éve, azóta temérdek szép és rangos kiállítást szerveztünk idehaza, az anyaországban és külföldön egyaránt. Ezek szép és nagy eredmények, hiszen Hannovertől Kijevig, Budapesttől Varsóig, Ungvártól Beregszászig, Técsőig sok helyen láthatták munkáinkat - közöttük az enyémeket is -, és remélem, hogy sok szép percet szereztünk a művészetkedvelő közönségnek.

- Melyik stílus áll önhöz a legközelebb?

- Azt is mondhatnánk, hogy realista vagyok, ha már meg kell a stílust neveznem. De a színek dekorativitását is fel szoktam használni arra, hogy kifejezzem mondanivalómat, érzelmeimet. Kedvenc témáim közé tartoznak a falvak, városok eldugott sarkai, utcarészletek, régi házak belső tere, pincék, borospincék, ódon falusi gazdasági épületek részletei, rogyadozó csűrök, pajták. Rendkívüli módon izgatnak - és ezeket meg is szoktam festeni - az engem körülvevő tájak. Ez néha a hegyvidék, néha közelebbi szülőföldem, a síkság, máskor távolabbi vidékek tájai. De nyitott vagyok az olyan szépséges témákra is, mint egy gyönyörű virágcsokor vagy egy gyümölcsökből, edényekből álló csendélet. Ezekben annyi szépség van, csak hát az emberek nem mindig veszik észre, elmennek mellettük, és éppen a festő feladata az, hogy felhívja ezekre a figyelmet. Akár azt is mondhatnám, az egyik művészi hitvallásom, hogy ezeknek a patinás, régi, szép dolgoknak emléket állítsak.

- Sikeresnek tartja magát?

- Sok munkám van külföldön, főleg Németországban, ebből gondolom, hogy van egy kis sikerem. Itthon az a helyzet, hogy sajnos még mindig nagyon kevés ember engedheti meg magának azt, hogy pénzt is áldozzon a művészetre. Így ritka az olyan eset, hogy festményt vásárolnának. Azonban a kiállítások vendégkönyveibe történt bejegyzések mind arról tanúskodnak, hogy ezt szívesen megtennék. Jelzések érkeznek arról is, hogy az én képeimet is szeretettel fogadják. Elmondhatom, hogy a Távol-Keleten is vannak munkáim, mert volt olyan kiállítás, ahol egy japán hölgy két képemet is megvásárolta.

- Melyik tárlat volt a legemlékezetesebb az ön számára?

-Az az ungvári kiállítás, amikor hetvenéves lettem. Egy kisebb teremben volt ugyan a tárlat, de ott voltak az ismerőseim, barátaim, művésztársaim, a legtöbb közülök magyar, és én nagyon boldog voltam, hogy közöttük lehetek. Ez a kiállítás mind a mai napig nagyon emlékezetes a számomra.

- Kik azok a művészek, akiket őszintén tisztel, nagyra tart?

- Volt egy-két olyan kárpátaljai művészkollégám, mint például Glück Gábor, aki nagy művésznek számított Kárpátalján. Vele nagyon jó viszonyban voltam, sokszor jártunk együtt festeni. Tucatnyi alkalommal korrigálta a munkáimat, amiért hálával tartozom neki, és emiatt nagyon tisztelem őt. Ugyancsak szeretem még Aba Novák Vilmos festőművész munkáit is, aki csodálatos képeket festett.

- Ön hogyan látja, mi lenne a Révész Imre Társaság és a Magyar Képző- és Iparművészek Társaságának - melynek ön is tagja - a legfontosabb teendője a közeljövőben?

- A régiók képzőművészetének integrálása az összmagyar művészetbe, melyen évek óta folyamatosan munkálkodunk, és egy személyes óhaj, hogy mi, képzőművészek gyakrabban találkozzunk és beszélgessünk egymással, ne csak néhány alkalommal, mint jelenleg. Persze tudom, hogy mindenki el van foglalva a saját dolgaival, de azért egy kis jóakarattal talán mégis jobban oda tudnánk figyelni egymásra.

- Hogyan értékeli a kárpátaljai és az összmagyar festészet jelenlegi helyzetét, jövőjét?

- Ma a festészet modernizálódott, ami azt jelenti, hogy divatosabb lett. A mai művészek sokszor a semmiből alkotnak, nem kis munkával. Gyakran átfestik, amit látnak, akár többször is, amíg olyan nem lesz a munka, amilyennek a művész elképzelte. Véleményem szerint ilyen egy igazi kitartó művész.

- Végül egy személyes kérdés: mi a hobbija?

- Szenvedélyesen szeretem a virágokat, ezekkel nagyon szeretek foglalkozni. Csendéleteim gyakori témája a virág. Tavasszal elvetem a magot, majd amikor már szépen virágzanak, akkor megfestem őket.

Fischer Zsolt